Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A MŰHELYBŐL - E. Csorba Csilla: Jókai „Ingres hegedűje" (A festő Jókai és a tardonai önarcképek)

beállítás módja, a színekben való tobzódás öröme: zöld ruha fekete gallérral, fekete zsinórral, sárga mellény, fehér ing, sötétszőke haj, kék szem. Ezt látszik igazolni a korban szokásos tanmenet is. Váli Marit az 1850-es évek közepén Jókai tanácsára Canzi Ágost neves művész oktatja festésre. Az első alkalommal a perspektívával ismertette meg, majd Tizian egy festményét másoltatta vele, ezután az arcképfestés következett vászonra. „Azt kívánta ugyanis Canzi, hogy fessem meg saját arcképemet is egy tükörből. Eleinte megijedtem ettől a feladattól, de csakhamar azt tapasztaltam, hogy magam sokkal türelmesebb minta vagyok, mint kedves apám és anyám, s mikor a munkámtól a tükör felé nézek, igen könnyen úgy igazíthatom arcomat, mint vázlatom kívánja." (Váli Mari: Emlékeim Jókai Mórról, Bp. 1955. 137.) Míg az előbbi képet az olajfestéssel ismerkedő fiatalember első tanulmányának tartjuk, a hat évvel később készült önarcképeket más körülmények, más indítékok hozták létre. Az eddig céltudatosan festőnek készülő Jókai számára az 1840-es évek közepén megszületett a döntés: az irodalom mellett kötelezte el magát. Ettől kezdődően, nem kis mértékben a felgyorsult történelmi események hatására, mikor a tollforgatókra nagyobb szükség volt, mint festőre, életében a festés háttérbe szorult, s „nobel passio"-vá vált. Az 1848—49-es forradalom és önvédelmi háború után bujdosásra kényszerült író Tardonán — tükörből — többször is lerajzolta magát. A tardonai bujdosás pár hónapjáról, Jókai életének legkilátástalanabb, de egyben egyetlen igazán kalandosan romantikus időszakáról több művében is megemlékezett, s azzal mind a mai napig gyakran a szakirodalom is foglalkozik. (A legutóbb megjelent és a kérdést érintő írások: Dobrossy István: „Nekem Miskolc második szülővárosom", Jókai Mór miskolci látogatása 1883-ban, Napjaink 1980. 5. sz., Jókai Mór: Emléksorok. Napló 1848—49-ből, utószó Nemeskéri Erika, Bp. 1980.) Az önéletrajzi elemekkel sűrűn átszőtt A tengerszemű hölgy c. regénye tartalmazza a legszínesebb leírást erről az időszakról. A Jókai képzőművészeti tevékenységét ismertető írásokban a legtöbb pontatlanság és bizonytalanság a Tardonán készült önarcképekkel kapcsolatban fedezhető fel. Ezért látszik szükségesnek, hogy e képekkel, mint a rajzoló-író munkássága egy részével, illetve mint a 24 éves Jókairól fennmaradt, hitelesnek számító képi ábrázolással részletesen foglalkozzunk. A tengerszemű hölgy Ahol a világnak nincsen szája c. fejezetében Jókai a következőképpen számol be a Tardonán űzött passziójáról: „Egy napon a feleségemtől kaptam egy skatulya akvarell festéket. Ez egészen megvigasztalt. Találtam egész napra tennivalót. Telefestettem tájképekkel egy egész albumot. Aztán meg azt a pusztai utazást a felemás lóval, az ekhós szekéren. Magamat is lefestettem egy akkora körömnyi papírra, ami egy medaillonba elfér; azt elküldtem a feleségemnek. Csányi Béni felesége aztán szépen kért, hogy az ő öregét is fessem le olyan kicsibe, mint egy tót lencse, neki is van medaillonja. Ez volt az egyedüli maradandó munkám ebben a rettenetes esztendőben." (JKK R 55:109—110.) Ez az 1890-ben íródott visszaemlékezés magán viselve a memoár műfajának jellemzőit, sok valós adatot tartalmaz, míg másokat kifelejt az emlékezet. Hegedűs Sándorné Jókay Jolán beszámol arról, hogy Laborfalvi Róza nyakában „fekete zsinóron egy ovál médaillon" volt, „melynek egyik felén egy Mária-kép volt a kis Jézussal, a másik felén Móric bácsi saját maga által festett arcképe". (Hegedűs Sándorné Jókay Jolán: Jókai és Laborfalvi Róza, Bp. 1926. 16.) Ezt a rokoni viszaemlékezést s így Jókaiét is teszi még hitelesebbé egy 1871-