Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A MŰHELYBŐL - Szekeres László: Tanúink, a relikviák (Jókai Mór tárgyi hagyatékáról)

Kissé sérült díszpolgári oklevele hosszúkás négyszögű keretbe zárt fényes műtárgy, melynek díszleteit Rauscher műegyetemi tanár rajzai nyomán készítették. A négy sarkában egy-egy pajzsszerű gomb ragyog, melynek közepe gyémántokkal van kirakva. A felső szegélylécen a főváros címere látható, az alsón nemtőkkel környezett cartouche-ban ez a két évszám: 1843 — 1893. Az oldalléceket Jókai arcképei díszítették. Az egyik saját festménye nyomán 18 éves korában — a másik öregkorában ábrázolja. Az arcképek domború alapon nyugszanak, a környékük lencse nagyságú rubinokkal, illetve gyémántszemekkel van díszítve. A keret nyolc pontja között 16 lilaszínű zománc medaillonban Jókai egy-egy művének a címe olvasható. A keretet összefogó szegek gyanánt igazgyöngyök és rubinok díszítik. Az egész mű tíz font vastagon aranyozott (mintegy 5 kiló) ezüstből készült. Közepén foglal helyet a XVI. századbeli miniatűrök modorában festett iniciáléval az oklevél szövege. 1893-ban a nemzet megértő türelme figyelte az író betegsége miatt elhalasztott jubileumot. 1894. január 5-én vette kezdetét az országos ünneplés. Ekkor kapta elsőként a „magyar hölgyek" ajándékát, egy óriás méretű 80 m

2-es szmirnaszőnyeget (Váli Mari 380.), melynek mindegyik kockáját más-más női kéz szőtte, illetve hímezte. Ez az ajándék nem került Jókai hagyatékába. A Vigadó január 5-i díszülésén Zala György Jókai-mellszobra díszítette a dísztermet, ahol kiállították az ajándékalbumokat és díszokleveleket. Jókai az önéletírásában, 1895-ben írta: „írói jubileumom alkalmával kétszáz vármegye, város és társulat választott meg díszpolgárává, az egyetem doktorává. A számomra beküldött albumok és diplomák, művészi és industrialis tekintetben is egy ritka érdekes múzeumot képeznek: mondhatnám egy unicumot." (A Jókaijubileum ..., 134—135.) A nagy fényűzéssel, cizellált ezüstből, préselt bársonyból kiállított díszalbumokat még felsorolni is lehetetlen. ízelítőként említünk egyet-kettőt. A budapesti szállodatulajdonosok aranyszőlőszemes ezüstkehellyel lepték meg a jubiláns költőt. Az egyetemi ifjúság aranyfóliái. Az Adria tengergőzhajózási társulat albumának mindkét tábláját tömör színaranyból készítették, drágakövekkel rakták ki, s a Jókairól elnevezett gőzhajó képével díszítették. A sepsiszentgyörgyi nőegylet aranybogyós ezüstkoszorút adományozott. A Történelmi Társulat diplomája kutyabőrre van írva latinul. A kezdőbetűjén a Jókay-címer ragyog. A józseffalvi csángók népművészeti szőnyeggel és hímzett kendőkkel tisztelték meg az ünnepeltet. A művészek hetven, főleg Jókai regényeihez készített rajzot és akvarellt ajándékoztak az írónak. Munkácsy Mihály a Siralomház első szénrajz-vázlatával kedveskedett az ünnepeltnek. Barabás Miklós örökítette meg Petőfivel együtt a Landerer nyomdája előtt beszédet tartó Jókait. Az agyoncizellált ünnepség meghatotta, elkápráztatta és megzavarta Jókait. Ráébresztette „nemzeti nagyságára". Pedig mintha benne is felrémlett volna, hogy ez a fényes hozsannázás tulajdonképpen a nagy millenniumi ünnepekre •— igaz és talmi értékek felvonultatásával — készülő nemzet tréningje: „eddig azt hittem, hogy egy kis nemzetnek az írója vagyok : most megtudtam, hogy egy nagy nemzet szolgája voltam." (I. m. 233.) Díszként, szemet gyönyörködtető ráadásként ragyognak maga elé képzelt múzeumában az ekkor kapott ajándékok. De ezek már nem a tulipántos ládába rejtett kedves emlékek. Mintha a megyék és intézmények egymással versengtek volna, tetszetős külsőkben, őszinte hódolatban és az értékek elkendőzésében. Az 1894-es „nemzeti ajándékok" már csak tartozékai azoknak a tárgyaknak, amelyek végigkísérték életén. S egy életműnek az íróra oktrojált lezárását je-