Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

KORTÁRSAK ÉS SZELLEMI ÖRÖKÖSÖK - Nagy Miklós: Jókai hatása a kortársi regényírásra

mesei optimizmust —, hanem a politikamentesebb réteghez tartozó vívmányait szintén. így terjedt könnyedsége, nyelvi játékossága (gondoljunk Beöthy Lászlóra), kedélyes (erdélyi) történelemábrázolása, alakokat meg környezetet festő anekdotizmusa (Pálffy, Vas G.). ö ösztönözhetett a nagy epika enyhén önéletrajzi színezésére, nemzetiségi vidékek és az ottani népköltészet felkarolására (Abonyi). A tárgyalt művek olykor jóval a kiegyezés után keletkeztek, mégsem mond ez ellent fenti megállapításunknak. Degré Alajos úgy vélte 1877-ben is, hogy a nemzetietlenné válás ellen kell küzdeni jókais érvekkel, stíluseszközökkel. A változás annyi a korábbihoz képest, hogy most nem annyira Ausztriából, inkább a magyartalan pénzarisztokrácia soraiból jön a veszély. Ez a szemlélet érthető, ha meggondoljuk, az Itthon szerzőjének gondolatvilága 1835—1860 közt alakult ki. Ám élt-e akkor Jókai-kultusz a fiatalabb alkotók körében, akiknek nem 1848 és az elnyomatás, hanem 1867 vált a döntő élményévé? Köztudott e nemzedék mély válsága a hetvenes évek elején, amely számottevő epikus alkotásokban tükröződött Arany László, Asbóth János, Beöthy Zsolt, Toldy István esetében. Egyszerre csalódtak a hazai vezetőréteg erkölcsi szilárdságában, a gyors kapitalizálódás áldásosságában, s pesszimizmusukat a kivédhetetlennek tetsző gépies materializmus még inkább elmélyítette. Az átéltek hatására elfordultak mindenféle romantikától, behatóbban tanultak az európai regény friss áramlataitól és nagy klasszikusaitól, mint közvetlen elődeik. Igazat kell adnunk Németh G. Béla Türelmetlen és késlekedő félszázadának abban, hogy e fejlődésszakaszra nálunk ,,a társadalmi—lélektani elemző módszer, a polgári fejlődés-regény műfaja" lett jellemző. Ilyen stílustörekvés eredménye csupán Jókaitól való idegenkedés lehet. És ez ki is mutatható náluk, annak ellenére, hogy Jókait magát sem hagyta érintetlenül a krízis, Az arany ember meszsze világító példája a kiábrándultságnak, befelé fordulásnak. Számolnunk kell mégis egy kivétellel a pályakezdők sorában: Beöthy Zsolt Kálozdy Bélájában (1875) a mester befolyásának kétségtelen nyomai találhatók. Bildungsroman-szerű ez is, gerincét egy nagyra hivatott ifjú hanyatló pályája adja, aki eltékozolta birtokait, s meghasonlott üreslelkű feleségével, összeomlásának fő okát nem osztályában, nem is házasságában leli meg a szerző. Sokkal egyénibb a mozgató rugó. Béla kamaszkora végén a jólétért megtagadta szerelmét, életvidámságától, akaraterejétől egyaránt megfosztotta tragikus kihatású tette. Végleges a passzivitása, de nem átlagember, mint lelki rokonai a többi írónknál. Bűnbeesése előtt tanárai, nevelőapja, környezete egyaránt a jövő nagy ígéretének tartja, nemcsak beretvaéles esze, hódító külseje, költői tehetsége okán, hanem azért is, mert tűzvész idején élete kockáztatásával mentett emberéletet. Ki ne lenne szerelmes Kálozdyba ezekután? Kivételes tetteit olvasva földereng előttünk művészi mintája, „a Kárpáthy Zoltán-féle eszményi típus", amint ezt már Zsigmond Ferenc is leszögezte (Beöthy Zsolt mint szépíró, It 1922. 11.). A rendkívüli méretű lelki összeroppanás megmagyarázatlan marad, sőt megmagyarázhatatlan is, nem illik Beöthy gondos, realisztikus lélek rajzához. Még nagyobb törést jelent a befejezés, amelyben Beöthy feltámasztja a holtnak vélt Marit, feleségül adja az öngyilkosságból ugyancsak csodamód megmenekült Kálozdy Bélához. E melodrámai megoldás egyúttal egy akkor már avuló, titkokat, végső meglepetést rejtegető elbeszélői technikához kapcsolja a művet. Mindez nem meglepő, mert az író korábban is élt már a kalandregény egy-két jellegzetes motívumával (egy féltékenységből és bosszúból bekövetkezett orvtámadás csaknem az életébe kerül a főhősnek a történet derekán). Nevelési regényhez kevéssé illenek a vidéki élet anekdotikus színezésű, a főághoz alig kapcsolt, kor-