Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A PÁLYA EGÉSZÉRŐL - Sőtér István: Ideák és nosztalgiák költője: Jókai

mutatja be, hogy némelyik regényét valóságos néprajzi, szociográfiai forrásnak tekinthetjük. Ebbe a nemes és időtálló életanyagba keveredik néha a romlandó: a túlhajtott rendkívüliség, melyet Jókai oly baljós leleménnyel tud létrehozni. Mikszáth méltán tekinti a Rab Rábyt a remekmű elmulasztott alkalmának, a mű komor és mély anyagától oly kiáltón elütő Gyöngyöm Miska-epizód miatt — Gyulainak, Péterfynek pedig, akik a Kemény Zsigmond-i lélek- és jellemábrázolást kérik számon Jókain, csaknem minden részletkérdésben igazuk van — csak épp a lényegben nem, mivel azt, amiben Jókai sajátos és egyedülálló, nem fogadják el, vagy nem veszik észre. Miben is áll ez a sajátosság? Talán a nosztalgia fogalmával lehetne azt jellemeznünk, a nosztalgiával, mely lényét és művét annyira áthatja. Jókai nem a maga korában érzi magát igazán otthon, és pl. a Szerelem bolondjai, mely kortársi viszonyok közt marad meg, épp e kortársiasság miatt válik olyannyira rezignálttá és elégikussá, hogy mögötte személyes válságra lehet gyanakodnunk. Jókai nosztalgiájának kettős iránya van. Az egyik a patriarkális Magyarországra, tehát nem éppen a történelmi múltra, hanem a megsejtett, a többékevésbé tapasztalt félmúltra, közelmúltra irányul. A nosztalgia másik iránya pedig egy sajátos idea-világ, eszmék és eszmények régiója, melybe már az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán is áttelepült, s melynek szivárványos színei A kőszívű ember fiaitól kezdve az És mégis mozog a föld freskójáig terülnek szét, hogy utolsót lobbanjanak Ráby Mátyás mártíromságának történetében. A maga korához Jókai leginkább ezekkel az idea-regényekkel szólt, bennük próbálta terjeszteni mindazt a hitet, rajongást, tökéletesülési elszántságot, melyet kortársainál annyira hiányolt. A közelmúlt világa után vágyódó mélabús, zenei hangvételű regények érzékeny és rezignált hősei homlokegyenest különböznék a Kárpáthy Zoltánoktól, a Baradiay-fivérektől, a Jenőy Kálmánoktól és Ráby Mátyásoktól. Ennék a nosztalgiának valóságos remekműveként áll előttünk a Mire megvénülünk, a magyar romantikus regénynek is talán legjellegzetesebb, álmot és életet a legszerencsésebben egyesítő példájaként. Jókai gyermekkorának Magyarországa úgy süllyedt az idő vízszintje alá, mint a Névtelen vár Fertő tavának ingoványain épült falvak és templomok — mint Vavel Lajos kastélya, „egész a forgó szél vitorláig", s vele együtt a patriarkális világ, életformájával, rendi bástyáival, „egész a címeren könyöklő kardhordozó karig, — lassan, csendesen, észrevétlenül, rombolás nélkül, földindulás nélkül, — örökre." Ennek az alásüllyedt világnak egyetlen tanulságát fogalmazza meg a regény zárósoraiban Jókai: a világon már csak „urak" maradtak, de „nemes emberek" nincsenek többé. 1877-ben mondja ezt, amikor nagy idea-regényeit megalkotta már, — le ugyanez a tétel szolgál csakhamar egy nagy ígéretként jelentkezett fiatal írónak, Mikszáth Kálmánnak alapeszméjéül is, melyet a Nemzetes uraimékban fejt ki. Jókai mindvégig visszavágyott egy olyan világba, ahol — úgy vélte — megtalálhatta azokat, aki'ket kortársai közt hiába keresett. Mikszáth pedig hidegen és részvétlenül figyelte azokat az urakat, akik közt „nemes embert" nem találhatott többé. Igen, Jókai idea-regényei a hiányérzet kiváltotta nosztalgiából születtek meg. Legjobb regényeiben azonban az idea és a nosztalgia egyesül, áthatja egymást. Bizonyára ilyen mű Az arany ember, mely nemcsak a félmúltbeli Magyarországnak, de a közelmúlt gyermekkornak is regénye. Az elvágyódás itt rátalál arra, amit keres, sőt el sem szakad a keresettől, mert ez a nosztalgia nem az ismeretlenbe, a látatlanba irányul, hisz a regény színtere, a Duna, a komáromi