Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Egy előfutár - Bodnár György: Látvány és valóság (Kaffka Margit impresszionista regénye: a Színek és évek)

szerű falusi napok és valami olyan hűhótlan, természetes és közömbös jóakarat körültem... Kínzott, elrémített, meggyötört a szánalommal vegyes utálat iránta... A hetvenhetedik nagyanyjuk nézése, szédítése, ölelése, tiltása, magakelletése, kegyetlensége, mind-mind benne villámlik abban a két boszorkánytükörben . . ." Még feltűnőbb az impresszionista eredet a jelzőhalmozásban. A Színek és években alig találunk magányos jelzőt. Az író, mintha szuggerálni akarná olvasóját, jelzők sokaságával tereli figyelmét egyetlen irányba. Mondatai sokszor csupán ebben a színt, hangulatot hordozó torlódásban élnek, szinte csak a vázszerepet hagyva a tárgyi, fogalmi szavaknak: szörnyű, félelmes, homályló folyosó; békéltető, hanyag, nembánom mozdulat; izgatott, heves haragos suttogás; furcsa, becéző, mókás, kedveskedő, vagy gondoskodó bizalmas árnyalatú köszönés; erős, magát felszínen tartó, tekintélyes, szép família; szép, erős, lesett és irigyelt, titokban gáncsolt szabadosság ; tétlen, álmatag, szavakba nem köthető gondolat; bölcs, kedves békénhagyó rendszer; gőgös, pazarló, híres földesúr; dorbézoló, tudatlan, durva férfi; habos, sokcsipkés kékselyem ruha; kényszerítő, kitartó, heves asszonyi tekintet; drága, csacsi, meghatott és ügyetlen szavak; félelmes, válságos, erőszakos fordulat; módos, szolid, diplomatás, tartózkodó és korlátozó életmód; friss arcú, tiszta, szőke ember, elevenszájú és fehérfogú; furcsa, túlőszinte, színésztelen, olyan mindegy ember ; csendes, duruzsoló, téli esték; feszeskedő, bizalmatlan, hűvös hangulat; zúzmarás, vagy ködös, nedveshidegű alkonyatok, borongós, korai délután; kételyes, gőgös, ellentálló és zaklatott gondolatok; szigorú, dacos lemondó, szerelmes tilalom; ezerszeres fények, ringó táncos árnyékok, zúzmarás gallyak mesebeli ragyogása; felhangolt, lüktető, extázisos órák; nagyon csillagos, jánosbogaras, őrülten fűillatos és meleg este; régi, ideges, romantikás, hevületes fények; összerántott ajkú, komoly lelkes szemű, halovány, szent, ifjú szerzetes; emelkedett, lendülő, lázas állapot. Tartalmat' kap az egyik legjellegzetesebb „kaffkás" mondat, mely hátravetett jelzőivel vonja magára a figyelmet. Máshol gyakran látszik modorosnak, vagy kiérleletlen szórendi újításnak: most a tétova lélek és az írásművészet fogalmi eszközével elégedetlen impresszionista kerül benne érzékelhető közelbe: „összemosódó, nehéz és szívós, elsötétült színű szövete az időnek, egy hosszú, hanyatló, tompán nehezülő életszakasz; de mennyi alattomos, keserves küzdésekkel, mennyi buta, említeni is bajos, regényietlen, senyvesztő és lekoptató nyomorúságok csatározásaival átlyuggatott, szétrongyolt!... Valami homályos önvád is súlyosodott rám, névtelen, de néha álmomból is felriasztó . . . Sok dali parasztlegényt láttam itt életemben olyan-olyan jó kiállásút, betyáros tempójút, lobbanó szeműt, magatudót... Nagy csendesség szállt ránk, gyönyörű, meghatott, fájó és búcsúzkodó". Megnövekszik a festői elemek jelentősége: az író mindenekelőtt láttatni akar. Szívesen bízza érzelmeit és írói mondanivalóit a színekre, főképpen az impresszionista festészet színeire: kék-fehér levegőég, kékes derengés, kék és lila lámpák, melegpiros villanások, sárga és lila virágok, féketélő padok láthatók alakjai és eseményei mögött. A rügyezés halovány, árnyaló zöldje gyönyörködteti, a szerelmes szédületet ezüstös, fátyolos párának érzi, s távoli drága mesekékség játszik ábrándképén. Jellemző szavai gyakran formálódnak arcképpé. „A grószi egyenes, szikár alakja mereven feszült a székfának, barna árnyékok nyúltak el körülötte, mint valami olajos, régi képen, mely mécsvilágú jelenetet ábrázol". Képben idézi fel Grószi halálát is: „Ott feküdt nagyon hal-