Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

A valóság vonzásában (Móricz-problémák) - Pomogáts Béla: Riport és novella (Móricz Zsigmond a bódéváros lakói között)

Fundamentum egyáltalán semmi. A homokföld színére leraktak néhány követ. Hatszögletű utcaburkoló bazaltkövet, amit az út mellett találtak. Néhány darab betontörmeléket. Felbontott konyhabeton-darabokat, egypár téglát és mindenféle kőtörmeléket, amit sár és vályog közé raktak. Erre ócska deszkából két méter magas falat, amit sárral betapasztottak. Padlásos teteje egyetlen háznak sincs, csak lapos tető, ringy-rongy deszkából, behúzva az eső ellen kátránypapírral. A kispesti szeméttelepen szedték össze, amit csak lehetett: fát, vasat, abroncsot, lécdarabokat, rongyot s abból épültek a bódék." Valami szomorú irónia van abban, ahogy ezt követve az író a bódéváros lakóinak „boldogságáról" beszél: „Boldogság, boldogság: nem kellett házbérről gondolkozni." Már a kiserdei telep leírása is a legnagyobb emberi nyomorúságot sejteti. Hát még a bódéváros szomorú sorsáról adott beszámoló. A főváros elesettjeinek nyomorúságos menedékhelyét ugyanis hamarosan elsöprik a nagyobb üzleti érdekek: az új lóvásártér a Kiserdő területére kerül, a szegények szedhetik a sátorfájukat. „Jött egy vállalkozó rendőri felügyelettel, és a lóvásárterület pár nap alatt üres lett." A kedélyes mesélő hangot lassanként felváltja a részvét, majd a felháborodás. Móricz egy „házfelajánlási" processziót ír le, amelynek során egy lelkész járja be a bódéváros sikátorait, s a családok „Istennek tetsző életet" fogadnak: nem káromkodnak, „nem tesznek bűnt". „Az énekszó — olvassuk — harsog, a menet népes és áhítatos és a parányi bódék kisöpörve, tisztán, fehér lepedőkkel fogadják a szentelést." Ezzel a jelenettel éles ellentétben áll a következő: a kíváncsi író beszédbe elegyedik egy öregasszonnyal, akinek két tyúkja van, a tojások eladogatásából élt, de most a tyúkok sem tojnak, nincs ennivaló, és nincs száraz fa sem a vaskályhába. Nincs semmi, csak elesettség és reménytelen nyomorúság. Végül a bódéváros közelgő tragédiája kerül szóba: a főváros úgy határozott, hogy megszünteti a kiserdei telepet, s lebontatja a kalyibákat, szélnek ereszti a szegényeket. A riport most már valóban a felháborodás hangján beszél: „A lóvásártér tökéletesen van megépítve. A pavilonok remekek. Hatalmas dísztorony is van. Isten báránykáinak, az embereknek, könyörületet!" Mint segítséget hívó kiáltás: valóságos vészjelzés hangzik a kiserdei riport zárómondata. Az első külvárosi élmények nyomán született elbeszélés: a Kiserdei angyalok részben témájában és írói módszerében, részben motívumaiban és szövegében is erre a tudósításra épül. Témájában, mint a kiserdei nyomorúság ábrázolása, s írói módszerében, mint olyan novella, amelyet szüntelen átszőnek a riportszerű, dokumentatív mozzanatok. De motívumaiban és szövegében is, hiszen a bódéváros leírása, némelyik lakójának megjelenítése szinte szövegszerű hűséggel követi a riportba foglaltakat. A novella negyedik fejezetének környezetrajza például ugyanazt a kedélyes mesélő stílust mutatja, mint a tudósítás bevezető képsorai: „A telep a legcsodálatosabb világ a világon. Csupa bódé, bódé után. Akkora dcszkavityillók, mint egy falusi mellékhelyiség a házak mögött. Liceumkerítése van valamennyinek, tehát azért egy kis rend van a telepen. Az utcácskák, gyalogösvények a liceumkerítések között sarkosan kanyarognak. A bódék százával sorakoznak, ezrével. Némelyikben világos van, a pici ablakokon kiszűrődik a petróleumlámpa fénye, ezek a gazdagok. Mert a legtöbb ablakban semmi világosság, legfeljebb, ha a tüzelő még fénylik itt-ott." Ugyanaz a kép, mint a riportban: a nyomorúság mélyén is megszülető otthonteremtő vágy, az otthonosság idilli derűje, amely megcsillan még a szomorú környezetben is.