Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

A valóság vonzásában (Móricz-problémák) - Kántor Lajos: Balladisztikus novella (Bródytól Szabó Gyuláig)

nem a közvetlen, hatáson alapuló, hanem a hangvételbeli és szerkezeti — rokonság felismerése is lehet.) A balladisztikus novella nem zárható be a „népi" irodalom keretei közé — noha legegyértelműbb példáit falusi tárgyú, a népéletből ihletődött, a paraszti sorssal közvetlen kapcsolatot tartó írásokból idézhetjük. Balladai motívumok, szerkezeti elemek, ábrázolási eszközök feltűnnek olyan jellegzetes „urbánusok" vagy éppen „munkásírók" novelláiban is, mint például Gelléri Andor Endre, Nagy Lajos, Déry Tibor és Nagy István. Gelléri novellájában, a Kőművesekben. például éppen a munkásszolidaritás jelzéseként sejlik fel a befalazás motívuma (Kömíves Kelemenné) — igaz, a „tündéri realizmus" klasszikusára döntően jellemző líra itt háttérbe szorul. Nagy Lajos drámai párbeszédre épített elbeszélése, a Farkas és bárány szintén híjával van a líraiságnak, akárcsak Az öreg Máté és a „Stop" című Nagy István-írás, e potenciális ballada. Nem állíthatjuk viszont ugyanezt az analitikus próza XX. századi magyar mesterének, Déry Tibornak a novellájáról, a Philemon és Baucisról, amely lírának és drámának egyforma arányban teret biztosító, megrázó erejű modern ballada az emberi sorsról, a történelmi kiszolgáltatottságról és arról a korról, melyben született. Ebbe a sorba állítható a Sokan voltunk szerzőjének, az indulásakor Tamási Áronnal rokon Sánta Ferencnek Nácik című novellája is: műfaji-irodalomtörténeti érdekessége, hogy míg egyrészt visszautal a Barbárokra, másrészt a parabola felé mutat. Bálint Tibor már-már lírai versbe oldja az elmagányosodás drámáját: a Bölcsődal átmenetnek tekinthető novella, ballada és elégia között. A prózában írt balladák legtöbbjét azoban — igaza van Benedek Marcellnek — az erdélyieknél, főképpen pedig a „székely írók"-nál találjuk. A két világháború közötti irodalmi csoportosulás értelmében használjuk elsősorban a „székely írók" megnevezést, de gondolunk a folytatásra is, azokra, akik számára a székely népköltészeti hagyomány személyes örökség. Nagy István vagy Bálint Tibor nem sorolható közéjük. Tamási Áron, Nyírő József és részben Kacsó Sándor prózáját viszont nem lehet megérteni a népballada ismerete nélkül. Nyírő József szinte teljes korai novellisztika ja — az életmű talán legértékesebb része (az Isten igájában mellett) — az élő erdélyi népballadához kapcsolódik; nemcsak előadásmódban (fíapsóné rózsája), hanem egy magatartásforma hirdetésében is (Ezer lej, a Kopjafák első darabja a legjellegzetesebbek). Németh László megállapítása a kezdő regényíró mellett a novellistára is érvényes volt: „A kitanultság éveiben öröm ilyen írásteremtő írástudatlan művét elolvasni s amikor minden gyökér szakad, jólesik egy írót látni, aki nem mint etnográfus, hanem mint ember hajol vissza a maga fájdalmas, sors-vert közösségére."

5 A fiatal Kacsó Sándorról Gaál Gábor írta le, 1927-ben — a normatív műfajelméleti felfogás szerint kissé rosszallóan, ám tökéletesen jellemezve vele a balladisztikus novellát: „Amilyen fojtott és szaggatott hősei lelki élete, olyan balladás és kihagyásos és pontokra sűrített szerkesztésük is. A novellák feszültségi vonala ezért nem is az epikáé, hanem a versé, s ez korántsem ellentmondás nála, hanem a belső formálás sajátos kényszerűsége: az eredeti kettősség sugártörése a kétféle forma között."

6 A legkiemelkedőbb képviselője ennek a látás- és írásmódnak: Tamási Áron. Nem véletlen, hogy éppen Tamási novelláinak gyűjteménye (1942) kapcsán 5 Németh László: Nyirő József: Isten igájában. In: Két nemzedék. 1970. 293. 1. o Gaál Gábor: Kacson Sándor: Utoljára még megkapaszkodunk. In: Válogatott írások. 1. k. Bukarest, 1964. 127—128. 1.