Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Egy előfutár - Bodnár György: Látvány és valóság (Kaffka Margit impresszionista regénye: a Színek és évek)

pár balgatag óra". A sok 1, az azonos, vagy rokon magánhangzók zsúfolása, a mély és magas hangzók váltakozása, a szavak összecsengése dallamot visz a mondatba, mely a hősnő hajdani boldogságának testetlen emlékét idézi. Zenei élmény húzódik meg a szóhalmozás mögött is: a torlódó szavak meg-megújuló ritmust hordoznak magukban. Különösen tisztán hallható a zene az egymás mellé rakott virágnevekben: pirosmályva, papsajt, jézusszíve, bazsali, rezeda, meg kisasszony cipő. Aligha lényeges itt, milyen virágok voltak a gyermekkori emlékek kertjében. Nem lehet véletlen, hogy e szép szavak gyűjteménye — mint valami bujkáló zenei motívum — többször is felbukkan a regényben. Látható: itt az író már elégedetlen az előtte járt korok prózájának lehetőségeivel. Régen is voltak képek a regényben, de ezek általában tárgyiasan ábrázolták a segítségül hívott valóságdarabot s annyit közöltek az alkotó belső élményeiből, amennyit a hozzájuk kapcsolódó asszociációk közvetítettek. Ezekben az új képekben az író már testet akar adni egész élményének, a pillanatnyi benyomás teljes tartalmának, s így eggyé olvasztja bennük a jelentést és a kifejezést. Már nem akarja felidézni velük a külső világ valódiságát — hiszen az csupán a pillanatban élt és az által, hogy ő átélte — de a megőrzött valóságot — az impressziót — azonosítani szeretné tartalmukkal. Ezért látszik az új kép olykor szimbólumnak, pedig csupán az impresszió közvetlen tükrözője. így az impresszionista kép érezhetően konstruált. Gondolkodásunk részekre osztja képzeteink világát, határokat vonva a látás, szaglás, hallás, tapintáskeltette élmények közé. Az az író, aki elemezhetetlennek érzi az impressziót, igyekszik teljesen eggyé olvasztani különböző képzeteit, hiszen érzékszervei is egyszerre, egységes képben adták tovább azokat érzékeny és figyelő lelkének. S most már szándékoltan él az összeolvadó képzetek lehetőségével. Ezért van az, hogy a Színek és években ernyedt és édes virágillatok szállnak, a fehérség álmodó és lágy és mosolyos a mozdulat. Az író megnöveli a lelkébe hulló érzéki benyomások erejét és szinte anyagszerűnek tünteti fel az anyagtalant is: emlékei rózsaszín derűt sugároznak, árnyékai súlyosak, szenvedése tompa; hősnője reszketeg tűnődéssel olvassa leveleit, görcsösen retteg valami ijedelmes mélység szélén, s néha úgy érzi: kínosan ül rajta a magány; ablakain alkonyi neszek szállnak be, s templomában szilánkba törnek a padló kockás mozaikján az árnyékok és fénysávok. Máskor a felnövesztett élmény a tárgyak megszemélyesítését kívánja: a regényben a zöldernyős, kis lámpa szunyókál, a svábházak szepegnek, s az ősz méla napfénye mozdulatlanul pihen a fehér utak testén. Az egyik jelenetben jókedvű nyíltsággal merül el a megszemélyesítés játékába: a nagylánnyá serdült Pórtelky Magdát a rokoni házak hunyorgó ablakszemei előtt vonultatja el, amelyek jóindulatúan pislognak utána, eltűnődnek és félrándulnak féloldalt, mint egy megvonogatott váll, vagy ravaszul és titkos malíciával integetnek hegyes szemöldökeikkel. Ez a konstruáltság lehetővé teszi az érzéki képek és elvont gondolatok keveredését: „A szavai úgy hulltak a lelkemre, mint erős, nagyszemű villanásai az életnek, — megnyílt lehetőségek — különös, mozgalmas álmok, mint valami egész élmény". Egy helyen szinte Szabó Dezső regénystílusára emlékeztető mondatokat szül ez a sajátos keveredés: „Lám, az én viruló, téli gazdagságú fajtám, az én elkésett termékenységem érett fakadása; a másik hanyatló gerezd mellől is dúsan kihajtott". Itt a képek teljesen feloldódnak a feltörő, benső érzelemben, a zenét, a színt elnyomja az eruptív erő. Ez már az expresszionizmus felé mutat, anélkül azonban, hogy meg tudná bontani a regény stílusának egységét.