Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Visszatekintés - Almási Miklós: Egy nevelődési regény a középosztályról (Ottlik Géza: Iskola a határon)

szerkezet Ottliknál nem egyszerűen egy iskolatípus gépezetének titka, hanem a magyar középosztály kritikája, életvitelének nosztalgikus önbírálata egyszerre.) Ottlik, ennek a gépezetnek bemutatásával a „bajtársiasság", sőt általában — a kollegialitás mítoszát foszlatja szét. Nincsenek barátok, a gyerekek között így egy distancírozott funkcionalizmus épül ki helyette, mellyel egymást a többiekhez és a terroristákhoz való viszonyukban bemérik, és állandóan újraértékelik, melyben minden pillanatban készek eladni bármely társukat, közönyös tárgyilagossággal, vagy hecc-csináló mulatsággal. És ami a legszörnyűbb lélekgyilkosság, az árulások után ugyanolyan természetesen folyik tovább a distancírozott barátkozás, az uzsonnakunyerálás, a csereberélés, mint előtte. Mintha mi sem örtént volna. Az árulást mint bűnt elfelejtik, nem beszélnek róla, egyszerűen kiiktatják tudatukból. Ez a dresszura és gépezet ábécéje. Aki ezt nem tudja megtanulni, az elvérzik. S itt derül ki, hogy Ottliknak nem is az a célja, hogy a bajtársiasság mítoszát szétfoszlassa, ez csak művészi álca. ö a kettős morál kialakulását, lassú, fokozatos megcsontosodásának folyamatát, a létrehozó okokat és belső hajlandóságot akarja elemezni. Az, hogy Petár mások előtt nem köszön vissza, de ha senki sem látja, a régi, meleg barátsággal diskurál Bébével — természetesnek látszó reakció. Az, hogy miközben valakit vernek, és Bébé magára húzza a pokrócot és alvást színlel, majd másnap úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, ugyanilyen természetes gesztus. És a regény első harmadában az olvasó el is fogadja ezt a természetes kettősséget: az emberanyag „ledarálódásának", kikerülhetetlen önvédelmének fogja fel. E kettős morál szenvedélyes kritikáját, természetellenességének bemutatását csak Medve Gábor furcsa viselkedésében kezdjük sejteni. Majd lázadásának kirobbanásakor ébredünk rá, hogy ami a döntő többség számára természetes „élethazugság", az cseppet sem végzetszerű, azt csak végigcsinálják, mert képtelenek másképp érezni és gondolkozni. Mert a külső fenyegetés atmoszférája ezt az egyetlen megoldást préseli ki belőlük: ezt, mert ezzel érkeztek már az iskolába is. Ezzel a hazug, kettős morállal. Mert Medvét viszont épp ez a mindenki számára természetes kétlelkűség émelyíti, már-már fizikai undort keltve benne. Ottlik szinte páratlan írói késleltetéssel, egy alig észrevehető pillanatban lopja be ezt az ellenpontot a gépezet normális működésébe. Először csupán sejtetve, hogy vannak furcsa kivételek is. Egy ködös, őszi reggelen csuklógyakorlatokkal kezdenek, s mivel két méterre sem lehet látni a tejhomályban, a társaság csak lazsál. Medve viszont, mivel senki sem látja, lelkesen tornázik. „Ha köd volt, alig lehetett látni, és az ember lazsált, kihagyta a vezényelt gyakorlatokat. Medve nem hagyta ki; örült, hogy nem látják, és a ködben nem tudják róla, hogy végrehajtja a vezényszót. Ez sokkal könnyebb volt (.. .) Fáradtság nélkül, erélyesen és vidáman csuklózott, s nem úgy, mint amikor látták. Kényelmes volt szót fogadni, és szinte jólesett kipróbálni rendesen a gyakorlatokat. Nem fenyegette az, hogy félrevezető lesz a viselkedése, hiszen nem látták. Már rég nem a szégyenkezés tartotta őt vissza a buzgó engedelmesség látszatától, hanem csak az öntudatlan irtózása a hazug magatartástól, a hamisságoktól, amikbe amúgy is fájdalmasan belekeveredett." (Kiemelés tőlem, — A. M.) Medve az ellenpont, a bizonyíték, hogy nem kötelező, s főképp nem kikerülhetetlen fátum a kettős morál, a hazug magatartás. Mivel nála természetéből következik ez az irtózás a hamisságtól, olykor neurotikusán viselkedik. Ezért is értjük félre kezdetben viselkedését s mint kiderül, éppen ez Ottlik írói kelepcéje. Hadd higyje az olvasó is, hogy Medve, a tisztességes, az embernek maradó ember — puhány, lelkileg beteg és életképtelen, és hadd higgye, hogy