Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Visszatekintés - Almási Miklós: Egy nevelődési regény a középosztályról (Ottlik Géza: Iskola a határon)

A gépezet Ebben az iskolában a jövő gépembereit gyártják. S bár úgy kellene fogalmaznom, hogy Ottlikot itt is az „emberi viszonyok" érdeklik, az első, szembetűnő regényréteg ennek a gépezetnek, a dresszurának működése. Az a „prestabilizált harmónia", mely az elembertelenedés funkcionális rendszerét működteti, majdnem zökkenők nélkül. A katonaiskola mikrostruktúrája. Az a viszony, amit az elsős újoncok bevonulásának napján Merényi és társai építenek ki pofonokkal, megalázó követelésekkel, s ami ezen az évfolyamon, három éven át szinte rendíthetetlen rendszerként működik, jóllehet a növendékek fejlődnek, lelkileg kicserélődnek, tiszthelyetteseik változnak. S ami csak a könyv végén — korántsem heppy endként — egyszercsak megváltozik. Ez az iskola tehát egy jól működő húsdaráló, mely vér nélkül dolgozik (néhány elkerülhetetlen karcolást leszámítva): felül bedobják a „civil" gyerekeket, s alul kijönnek a lélek nélküli, eltorzult, pontosabban egyéni autonómiájukban egy életre megcsonkított katonajelöltek, a leendő tisztek. Aztán veszszük csak észre a belső különbségeket, a húsdaráló tökéletesnek látszó működésének diszfunkcióit. Egyfelől nem mindenkit tud megőrölni — Medve Gábor növendék szinte a ködből felmerülve, lassan magáratalál és fellázad, másrészt saját funkcionális logikájának ellentmondva éppen Merényiéket rostálja ki, azt a típust, aki a legtisztábban testesíthetné meg — éles esetben — a célként meghatározott tiszt ideált. Ennek a maffiának uralma és végzete voltaképp a regény „sztorija", valamint az ellenerők (pontosabb lenne egyesszámnál maradni) szinte kábult öntudatlan felnövekedése. De a gépezet ábrázolása szempontjából éppen ez a „Fehlleistung", a véletlen üzemi baleset a telitalálat. Ottlik ennek a nevelődési mechanizmusnak irracionalizmusát tudja így — majdnem ironikusan — megragadni. Mert ez a gépezet vak és nem célracionális, hogy ezt a Max Weber-i fogalmat használjuk, illetéktelenül. Nem célracionális, egyszerűen itt maradt, mert ide másolták a porosz katonaképzési mániától vezetve, a feudális dzsentri ideáloktól szétrágottan. De éppen mivel itt maradt, tehát mivel tradíciója van, ezért lehet a középosztály nevelődésének patinás intézménye. Ide be lehet dugni a szórakozni vágyó úricsaládok feleslegesnek tűnő csemetéit, el lehet helyezni elszegényedett dzsentri fiúkat, hadiárvákat vagy karriermániában szenvedő apák utódait. S ezt a heterogén anyagot akarja ez az ósdi húsdaráló egynemű péppé vagdalni, egy olyan közeggé, melyet majd a következő, igazi húsdaráló, a háború fog még egyszer ledarálni. A funkció és társadalmi rendeltetés — a katonaképzés és a középosztály nevelődésének intézménye — már itt, a regény első megközelítésre kialakuló felszínén ellentmond egymásnak. A gépezet működése egyszerű, ki van próbálva. Ha valaki szeret valamivel foglalatoskodni (rádiózni, hiányjegyzéklapokat gyűjteni, gombfocizni), akkor a maffia — unalomból vagy szadista hajlamból — egyszerűen elveszi, elpusztítja vagy szétrúgja ezt a játékot. Előtte persze udvarias felszólítás is elhangzik — gúnyos felhangokkal persze — és aztán várnak. Ha valaki ellenkezik, megkezdődik a hecc: hanyattlökik, megpofozzák („kezeket le" felszólításra) vagy a szolgálatkész segédekkel egyéb kínzási módszereket találnak ki. (Pl. kilógatják az emeleti vécéablakon, napokig elszedik reggelijét stb.) Namármost, akivel ilyesmi történik, egy kicsit kába lesz, nem igen tudja, hová került. Ekkor azonban — véletlenül — mindig ott terem valamelyik tiszthelyettes, és ezt meg azt vezényel. Merényiek, a maffia hírhálózata révén, tudják már, mi következik, és pillanatok alatt rendben állnak, csak az bóklászik még egy darabig, akit ép-