Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Felvillanó arcok a harmincas évekből - Czére Béla: Egy önmegvalósítási folyamat első állomása (Gelléri Andor Endre pályakezdő novelláinak motívumrendszere)

a mosodai élet figuráinak reflexiói — ritka írói bravúrral — újra és újra beszüremlenek a látomásba.A „hattyúk és hullámok" által vitt utas „fuldokló mélységbe" bukik, s a halál előtti pillanatban a fakardjával a mellébe döfő őrült kisgyerek már hiába kérdez rá a halál értelmetlenségére: „— Miért nem akarsz játszani tovább?" A játékot megszüntető halál Gelléri novelláiban ezután már csak a valódi, csupasz, tragikus mivoltában jelenik meg. Nem véletlen, hogy a nyomasztó „tragikogroteszk" művében, a fíabiásban az „üvegtó" már a novella nyitóképeként, s így tulajdonképpen a döbbenetes tragédia színhelyeként és főleg okaként szerepel: „A város úgy merült alá a kék fagyban, mint valami üvegtóban". (A tragikum sűrű, naturalista közegében groteszk szálakkal szőtt, grand guignol-szerűen pergetett novelláit, a Rablást, A szegény szörnyekrőlt és a Georgi, a borbélyt sorolom a tragikogroteszk műfajába, élesen elhatárolva ezeket az írásokat a „tiszta groteszk" hangvételének novelláitól, a Pármai likőrtől, a Négy kézlábtól, a Filipovics és a gigásztól, a Jamaicai rumtól, a Farsangtól és a PiróJc-ciklus számos darabjától.) A Rablás dermesztő cselekményének ismeretében nem nehéz megértenünk, hogy miért a Messzeséget záró üvegtókép lett a félelmetes tragiko-groteszk-novella nyitóképe. Persze ez a „kék fagyba" merült „várost" jelképező „üvegtó" az írás igazi vádlottja, ugyanúgy, mint ahogy a balladai szerkezetű remekművében, a Temettünk című novellában az „utcák" kerülnek a láthatatlan bíróság vádlottpadjára. A Temettünk szereplői a folyó felé indulnak a megölt csecsemőjüket rejtegető cukrosdoboz-koporsóval, amelyet a nyomorában-őrületében gyermekgyilkossá vált Mária engedett le az ablakából egy madzagon. „A hátunk mögött úgy lengett a vékony kötél, mint amikor akasztani készülnek, ... de úgy sejtem, nem engem és Máriát, hanem az utcákat, ezt az egész libegő földet, ahol csak kín, nyomor terem" — mondja ki az ítéletet a novellában Gelléri. De ez az ítélet a drámai erejű temetési szertartás színhelyén, a folyóparton az absztrakt bűnös, a társadalom helyett a kétségbeesésében vétkezőt sújtja a tébollyal: „Mária mintha üvegből lenne, különös. De el akarom az arcáról simítani a furcsaságot, ám az ujjaim megakadnak a ráncaiban, és félrehúzódott száját nem bírom visszatolni. — Ejnye — és abbahagyom — ez már nem változik meg". (Kiemelés tőlem — C. B.) Valójában tehát egy szimbolista világból kiindulva, az egyre jellegzetesebb expresszionista színekkel szövődő írásokon át a feszes balladai-drámai szerkezetű novellákig (Menekülés, Varázsló, segíts, Temettünk, A csákányos, Kőművesek, Facipő), az élet és a halál fogalma, ellentéte visszanyeri valódi, tragikus jelentését. Központi szerepe volt ebben pszichológiai-esztétikai folyamatban a szimbólummá nőtt szavak, képek vezérmotívumának, a vízmotívumnak. De a szavak, képek által megidézett motívumok, vezérmotívumok természetesen elválaszthatatlanok a Gelléri-próza erőtereiben kirajzolódó tágabb jelentésű motívumköröktől (az élet és a halál, az álomvilág és a valóság, a mindennapi, kényszerű munka és az alkotás bonyolult fogalomköre és ellentéte). A halál — a motívumértékskála modulációjával — változó művészi funkciójának elemzéséhez hasonlóan felfedhetjük azoknak a kulcsnovelláknak a szövevényét, amelyek az álomvilág (fantáziavilág) és a valóság kezdeti antagonizmusa fölött vernek hidat, majd ezt a gondolati hidat egy új szintézis végső pillérévé szilárdítják. Kemény, szívós küzdelem ez Gelléri részéről a valóság meghódításáért, a régi művészi eszközöket és problémákat megőrző realista szemléletes ábrázolásmód kiteljesítéséért. Ennek a művészi küzdelemnek egyik legfontosabb állomása az 1927-ben, a Pandorában megjelent szimbolikus Szabadulás című novella. Még az egy év-