Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Kortársak - Tarján Tamás: Az egyes szám első személyű előadásmód Tersánszky Józsi Jenő regényeiben
mást sűrűn váltják a különféle helyszínek. S a leggyakoribbak éppen azok, amelyek mintegy az élet csomópontjai, a találkozás alkalmai: például a vásár, a piac, a kocsma, a mulató. Ezek mindegyike jellegénél fogva kedvez az eszmecserének, beszélgetésnek, mesének; az előadó-hallgatóság viszonyt föltételező egyes szám első személyű előadásforma, a szabad mesélés e helyeken különösen otthonos. (Megfigyelhető egyébként is, hogy az író következetesen törekszik olyan szituációk kiépítésére — esetleg mesterkélten, erőszakoltan is —, amelyekben ez a viszony természetszerűen adott. Regényeiben gyakran visszatérnek a közösségi munkaalkalmak, a gyűlések, ilyen-olyan kupaktanácsok, amelyeken meghatározó és termékenyen funkcionáló a Tersánszky számára legtermészetesebb előadásforma: egy ember beszél, a többiek pedig aktív figyelemmel hallgatják — addig, amíg le tudja kötni a történet érdekességével figyelmüket.) Akad példa arra is bőséggel, hogy Tersánszky nem váltogatja a helyszíneket, marad mindvégig egynél — ilyenkor azonban e helyszín maga változik örökösen. A Viszontlátásra, drága ... szinte teljes egészében Neláék lakásában játszódik; de ezekben a szobákban percről percre változóan zajlik az élet. A háborús helyszínek, harcterek mozgalmassága nemcsak a fiatalember Tersánszkyt vonzotta annakidején — noha a háborús propagandának nem dőlt be —, hanem az író-Tersánszkyt is. „Dátum: 1914. november! Színhely: a harctér" — bocsátja előre A halott bakancsa című kisregényében, mintha csak drámaíróként jelölné meg a helyet és időt (egy másik háborús tárgyú kisregényében — Hát el fog jönni, meglátja! — a regényforma néhány lap után át is megy drámába). Egy-egy érdekes, extrém helyszín Tersánszkyból, a született mesélőből szinte minden további nélkül előhív egy történetet. Legjobb munkáiban nemcsak mondja, de tudatosan és fegyelmezetten alakítja is a történetet; közepesebb műveiben szerkesztésre, fölépítésre, arányosságra alig ügyelve csupán előad. A Mike Pál emlékei például — amelynek címe máris jelezheti, hogy az énformában írott művek közé tartozik szintén — nem tartozik az életmű első vonalába: a történet túlduzzasztotí, a fejezetcímek formálisak stb. De oly szemkápráztatóan változékony és mozgalmas ez is, és stílusa oly üde, hogy konstrukciós hibái ellenére is élvezetes olvasmány. A prózaírónak nem csupán mesélni kell tudnia; de ha tud mesélni, akkor már félig nyert ügye van. Tersánszky mesélni mindig tud; s legjobb műveiben tudja még mindazt, ami az írói mesterséghez a mesén kívül hozzátartozik. Epilógusféle — melyet a szerző csupán az ismétlés, nyomatékosítás kedvéért, Tersánszky szellemében csatol a dolgozathoz: az egyes szám első személyű előadásmód jelentőségét nem szabad túlbecsülnünk — de Tersánszkynál ez a forma kiemelt szerepet élvez. A világkép és az élményanyag az énregényben nyerheti legteljesebb megfogalmazását, a figurák „maguknak kérik a szót", s itt szabadon csoboghat az író stílusa is. Tersánszky énregényei: a tartalom és forma egységének szemléletes bizonyítékai a szabadság, őszinteség, szívósság, furfang és derű írójának életművében.