Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Kortársak - Kis Pintér Imre: Füst Milán: A feleségem története
véseit tükrözi. A Füst-próza legfontosabb ilyen stilizáló effektusa: a lélektani szemlélet. A XIX. századi lélektani regény a „lelki szférára, reakciókra" ügyelve elsősorban: azért az ember és ember, ember és külvilág valós konfliktusait bogozta. Füst — sokmindent felhasználva ebből a hagyományból — inspirálva a maeterlincki, wilde-i, Balázs Béla-i stb. példáktól is — lényegében csak a lélek belső, külvilágtól elvonatkoztatott valóságát akarja megjeleníteni. Störr Párizsa, Londona ezért csak jelzésszerű helyszínek, színpadi kulisszák, valójában kontúrtalan, ködbevesző kísértetvárosok, hogy alaktalanságukat a közeli terek, az emberi szféra aprólékos részletezettsége aztán annál jobban ellensúlyozza. Mert közelről minden vakítóan éles, plasztikusan ragyogó: a hajótűz leírása, Lizzy rendetlensége, a jelmezbál naturalisztikus látványa, vagy a pár mondattal felvázolt féltékenységi dráma stb. mind rendkívüli írói megjelenítő erőt bizonyítanak. A kapitány körüli mikrovilág kézzelfoghatóan evilági, nyoma sincs benne impresszionisztikus vagy szimbolisztikus sejtetésnek. Éppen konkrétsága növeszti aránytalanul jelentőssé. Hasonlóan fontos stilizáló effektus a störri szerepjátszás: a maszk, állandó alakoskodás, kölcsön-ruha. Mindennél érzékletesebben jeleníti meg ez a konfliktus tartalmi oldalát, a személyiség meghasonlását, dezorganizáltságát. A kapitány mindenekelőtt önmagával szeretne azonosulni: azt a viselkedést', életmódot, szerepet szeretné, ahol egészében jelen lehet, s bár — úgy tűnik — minden lehetséges, sőt lehetetlen formát kipróbál: tapasztalnia kell, hogy minden cselekedetével csak részlegesen vállalhatja az azonosságot, szándéka és tettei között mind áthidalhatatlanabb a szakadék. Mindannyiszor lázasan, a feltétlen elfogadás gesztusával valósítja meg a felismeréseiből kibontakozó új és új szereplehetőségeket, ezért is túljátssza ezeket, hogy aztán szükségszerűen eljusson a nem-azonosságból következő új felismerésig, újra és újra megszégyenülten. Ennyi merőben ellentétes szerepvállalástól egy XIX. századi értelemben vett regényjellem teljesen megsemmisült volna. A kapitánynak viszont viselnie kell idegenné vált tetteiért is a felelősséget: az elidegenedettség egy lélekben tételeződik. Másrészt, híven a Füst Milán-i létezésélmény paradox kettőségéhez: amint „a zuhanásban is van gyönyörűség", akként a szerepjátszás Störr számára korántsem csak tragikus kényszerűség, hanem élvezet is. „Halálos gyönyörök közt" komédiázik, vagdossa földhöz Lizzy bútorait, „csupa gyönyörűség lett a világ", „még a szemem is remegett a gyönyörtől" — mondja, amikor Kodorral szemben érdemtelen fölényhez jut. „Hát ilyen általános az alakoskodás öröme" — kérdezi, „formákon múlik az élet" — állapítja meg, s nem véletlenül: egyetlen igazán őszinte beszélgetése Lizzyvel is alakoskodó játék formájában történik. A szerepjátszás két ellentétes érzelmi pólusa közötti feszültséget az ironikus hangvétel oldja fel. Az ironikus szemlélet, amely az irónia kierkegaardi értelmezésében Störrnek is létformájává válik; éppen „abszolút negatív szabadságában" 22 egyszerre képes kifejezni a kapitány teljes tehetetlenségét, s ennek a komikumát is. Olykor csak a stílusba rejtetten: „Kedves fiú volt, nagyszerű zabáló, mint jómagam is egykor, csak ezt abba kellett hagyni neki. Mert meghalt a szegény, meg bizony, véglegesen ..." — olykor a groteszkig fokozva. Végül stilizáló hatást vált ki még Füst Milán két másik jellegzetes (és ugyancsak a századelő világképéhez kapcsoló) karakter jegye: a gyermekrajz, 22 Sörén Kierkegaard: Válogatott írások. 1969. 77. 1.
