Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Kortársak - Kis Pintér Imre: Füst Milán: A feleségem története

téseit nem is fogadjuk el. A hollandus kapitány groteszk alakja, éppen fantomjaival csatázva válhat modern Don Quijote-szimbólummá. Eszmei keret és regényszerkezet Noha a regényalakok egyénítettek, hús-vér valójukban tevékenykednek a regényben, mégsem reális hősök, mert nem önmagukat, hanem a störri jellem részleteit képviselik. Nem egyenrangúak Störr-rel, célzatosan az a szerepük, hogy az epikus fikció törvényei szerint a főhős belső konfliktusait objektiváljak. Amint maga a regényszerkezet is célzatosan a Füst Milán-i gondolat, s nem a valóság logikáját követi: érzékletesített elvek és tézisek csapnak össze a konkrétan drámai helyzetekben, s az egyes szerkezeti egységeket a főbb gondolati csomópontok, Störr öt alapvető felismerése határozza meg. S mert a felismerések a hegeli— madáchi „tagadás tagadása" sémáját követve szigorúan egymásból következnek, s mind komplexebbé válva is az új felismerés a „megszüntetve megőrzés" elve alapján mindig feltételezi a korábbiakat: A feleségem története fejlődésregénynek vélhető. De különös esete ennek is, hiszen a gondolati váz, a struktúra adott, Füst Milán konklúziói eleve eldöntötték, ezért az írót — mondtuk — nem annyira a folyamat eredménye érdekli, mint maga a folyamat, azok az élethelyzetek, amelyek a determináns gondolatok tövén kényszerítően felfakadnak. Füst tehát — akaratlanul is — deduktívan szerkeszt; a cél, ahová Störrnek jutnia kell, ismert és bizonyos; az írói becsvágy legigazibb célja így az, hogy a bezárt gondolatisághoz a spontán cselekmény — mondhatnánk: realista — illúzióját keltse fel. Hogy az olvasó is — lélektanilag-emberileg — szükségszerűnek érezze azt a felismerést, amit Füst Milán világképe megkíván. Störr tehát a boldogságot keresve: voltaképpen a benne antinomikusan rejtőző kettősséget, a lét számára egyenrangú és egymást kizáró két lehetséges értelmezését, az esztéta és moralista szemlélet feszültségét akarná feloldani, meghaladni, magasabb egységbe foglalni. Konkrét példája az egyszer-volt naiv teljesség, „egyszerű és szigorú és állati" életét akarja helyreállítani. Az első szerkezeti rész a harmónia elvesztéséről szól és a felszínes esztétizmus hangsúlyos vállalásával zárul. Störrt a lélek mélyvilágának a látványa, az érzelmek irracionális erőire döbbenés zökkenti ki a vegetatív létből; élményei — mint a hajótűz-traumája, amikor először fogalmazza meg, hogy a „téboly lakik az emberben", majd Lizzy és a féltékenység megjelenése — olyan konfliktus-helyzeteket körvonalaznak, amelyeket „józan ésszel" nem tud megnyugtatóan megoldani, de megmagyarázni se igen. Az első rész fő jelenetében — első összeveszésükkor — Störr számára a konfliktus véglegesebb arányokkal is tudatosodik, s a felelősségtől menekülés gesztusával radikális megoldást választ. Hozzáillő végletességgel fogalmazza meg első lényegi felismerését az élet „logikus megközelítésének" szűkösségéről, hogy hátha Lizzynek van igaza, s dönt is mindjárt, mert akkor úgy kell élni: az érzékekre hallgatva, őszintén, könnyeden. De ez a „bódult", „mámoros korszak" nem tart sokáig. Störr nem tud az emberi méltóság, a morális biztonság igényéről sem lemondani, holott, hogy elhatározása ezzel jár, arra vereségei, állandósult személyiséghiánya, csömörei egyaránt figyelmeztetik. A második szerkezeti egység tehát elmélyíti Störr dilemmáját, a kapitány eszeveszett nyomozása megkérdőjelezi első felismerése érvényességét, amint Sandersszel folytatott dialógusában is már a morál oldaláról érvel. Ez a rész egészében a nincsen megoldás újabb felismerését társítja, hogy „keserves tréfa ez a világ, s hogy embernek lenni gyalázat": a sziszifusz-mítoszt,