Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Kortársak - Kis Pintér Imre: Füst Milán: A feleségem története
Störr dilemmája tehát: az élet és a morál Füst Milán-i — Nietzschéhez hasonlóan radikális •— szembeállításából következik. Pontosabban, hogy mindazt, amit St'örr lényének esztétatartalmaiként emlegettünk, ez az interpretáció: az élet lényegi meghatározó erőjévé súlyosítja. Störr — tudjuk — egyszerre akarna lenni boldog és morális is, s mert számára a boldogság csak mint maradéktalan ösztönrealizáció, „az önzés önfeledtsége" képzelhető el: boldogságra törekvése és erkölcsi igényessége szükségképpen és feloldhatatlanul egymás ellen fordul. Tisztán exponálja e dilemmát már a regény elé iktatott fiktív mottó is: „Téged fennen szólítunk, hogy ilyennek teremtetted az embert s az embert szintúgy szólítjuk, hogy önmagáért mégis ő felelős .. . tekintsd hát ezt is, az ördögi felemelést emberi szívünkben, Uram! ..." (Kiemelések tőlem —- K. P. I.) S az „ördögi feleselést" a kapitány számára további szempontok is mélyítik. Mindjárt, hogy Störr esztétizmusa nemcsak léha, élveteg partikularitás; a „szörnyeteg", ami bensőjében rejtőzve lakik — az élet hordozója lévén — a létezés metafizikus boldogságát is társítja. Más-más hangsúlyokkal, Störrt ugyanaz a titok vagy csoda bűvöli el, mint amit a Hajnali részegség Kosztolányija földig hajolva megköszön. Nemcsak animális örömökről van itt tehát szó, de egy magasabb rendű, evilágian is transzcendens boldogságról, annak a megrendült belátásáról is, hogy — a Kosztolányi-élményt jellemző Kiss Ferenc szavaival — „az élet — minden nyomorúsága ellenére, a bizonyos gondviselő hiányában, az örökkévalóság és túlvilág nélkül — önmagáért, meg nem fejthető varázsáért, a benne való személyes részvétel páratlan szenzációjáért gyönyörű és nagyszerű". 8 Másrészt: e valóban kozmikussá tágított boldogságélményt Störr lelkében csak egy megszállott, de minden objektív tartalmától megfosztott, a kategorikus imperativus szintjéig redukált moralitásigény pereli. S éppen a maga moralitásának ez a testetlensége, életidegensége változtatja megtévesztőén egyenrangúvá ezt a két metafizikusán sarkított elvet — az esztéta lét és a moralista lét igazságát — az alapvetően etikus kötöttségű Störr szemében is. St'örr dilemmája tehát morális dilemma, végső soron a morál problémája. A személyiség hasadtságát esetében csak a morális döntés külső bizonyossága szüntethetné meg. De bármennyire is hitte már, hogy megtalálta: az erkölcsös cselekvés objektív kritériuma mindannyiszor kicsúszik a kezéből — a jóból rossz lesz, s a rosszból jó. Iránytűjét elveszítve sodródik az ösztönkiélés és a reális tartalom nélküli moralitás-igény egymással feleselő, végletes emberi helyzeteiben. S —• példázva ugyan Füst Milán meggyőződésének sarkalatos pontját az eszmények realizálhatatlanságáról — Störr Canossája mégsem a nietzschei moráltagadó életkultusz, hanem az etikus eszmény melletti hangsúlyos gesztussal is zárul. Csakhogy ez az eszmény ekkor már a valóságot megtagadóké, mindenestől a szolipszizmusé. Störr kapitány így lesz majd azoknak a XX. századi irodalmi hősöknek is az előképe és rokona: akik mélyen megélve a polgári világ káoszát, csak a maguk szubjektivitását tudják ellene felvonultatni, s „keblükben állítják vissza az elveszett világrendet". 9 A feleségem története tehát zárt individualista világképet, s ezen belül egy filozofikusan elmélyített s csak e századra jellemző, sajátosan irracionális létmodellt fogalmaz meg. De megfogalmazza Füst Milán mély megrendülését is e 8 Kiss Ferenc: Kosztolányiról. In: Művek közelről. 1972. 44. 1. 9 Friedrieh Dürrenmatt. Idézi: Urs Jenny: Dürrenmatt. Hannover 1967. 12. 1.
