Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Kortársak - Rónay László: Fordulat Babits prózájában (Timár Virgil fia)

kísértéseinek. Felesége válófélben, s ő máris azon igyekezett, hogy új kalandokba keveredjék, új hódításokra tegyen szert. Volt azonban Vitányinak egy nagy bölcsessége, s épp ez által lett az öregedő férfi Timár Virgilnek méltó ellenfele: tudt'a, és egyre jobban tudta, „hogy nincs szebb dolog a világon, mint a naivság és az ártatlanság — de csak annak számára, aki letöri, akinek kinyílik". Ez az ártatlan tisztaság igézte meg Pistában, s ráadásul abból a tudatból merített erőt', hogy ez — fia. Nem az igézte meg elsősorban, hogy előkelő idegenként betörhetett az ősi rendház falai közé, s hogy onnan győzelmes hódítóként távozhatott, hanem hogy Pistával életének, kiégett, tartalmatlan hétköznapjainak megint értelme lehetett'. Ezért szállt harcba érte Timár Virgillel, aki paradox módon ugyanezért védte a fiú szeretetéhez való jogait. A regény alapkérdése szempontjából majdnem mindegy, vajon Ignotüst mintázta-e benne Babits, s hogy jogos volt-e annak sérelme. Babitsnak teljesen igaza volt, amikor ezt írta maga mentségére: „A regényíró más síkon mozog: a Költészet síkján; távol az egyéni valóságok, az esetleges élet síkjától. Mindazt', amit a Regényben mond, egy láthatatlan, de széttörhetetlen keret emeli ki az aktuális valóságok világából; annak, amint egyszer formát öltött, többé az aktuális valósággal semmi vonatkozása: éppoly kevéssé, mint a képnek a fallal; noha tartását és helyét a faltól kapja. A kereten belül külön tér mélyül és külön idő foly". Más szóval: az 1919-ben írt, s a Nyugatban 1921-ben megjelent regénynek a személyektől elvonatkoztatott, saját mondanivalója van. Ez a mondanivaló sok rétegből tevődik össze. De Babits számára a legfontosabb alighanem maga az „élet" volt, hiszen hőseinek is aszerint juttatja osztályrészéül a boldogságot és a kárhozatot, hogy részesülnek-e az élet teljességéből, vagy kiűzetnek onnan, mint Ádám a Paradicsomból. Schöpflin Aladárnak részben igaza van, amikor arról ír, hogy a Timár Virgil fiában „ellentétes, egymással összeférhetetlen világnézetek és belőlük folyó jellemek súrlódása a téma, mely az írót érdekelte: a szilárd meggyőződés konzervatív légkörében, az egyház klasszikus szellemében élő szerzetes és szkeptikusan gondolkodó, világfias műveltségű, fölényeskedő beszédű, hitetlen újságíró szembeállításában a mai kultúra két véglete személyesedik meg".

6 Valóban: két véglet áll itt szemben, de a regény alapkonfliktusát, s még inkább azt a témát, mely Babitsot igazán érdekelte, másutt kell sejtenünk. A regényírót elsősorban az élettel való találkozás lehetőségei, illetve ennek következményei foglalkoztatták. Nem Vitányi és Timár Virgil állnak szemben a mű két pólusán, hanem az emberszeretet és az istenszeretet, ez utóbbi pedig azért is foglalkoztatta Babits fantáziáját, mert újra meg újra megkísértette a „hallgató Isten" képe, akit a mélyen hívő és alázatos Timár Virgilnek sem sikerült megszólaltatnia. Amit a konfliktus hátterében ábrázol, az nem konzervativizmus, nem az a nemes értelemben vett klasszikus ideál, melyet ő a konzervativizmus lényegének érzett, hanem klerikalizmus, melyet a hívő Babits elítélt, s épp e regényében az irónia minden eszközével le is leplezett. fi Schöpflin Aladár : A magyar irodalom története a XX. században. 1937. 224. 1.