Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Kortársak - Rónay László: Fordulat Babits prózájában (Timár Virgil fia)
emelkedett ; a rigók fölriadtak és a meszes hegyek visszhangzottak a szót. Vitatkoztak. Pista elragadtatta magát, szenvedéllyel, lelkesen védte álláspontját. Timár a görög if jakra gondolt, Szókratész tanítványaira ... az őskeresztény neofitákra". Timár Virgil, akit mindenütt tiszteltek Sóton, „negyvenedik éve felé járt", tehát túl élete közepén, s olyan korban, „mely ... kritikus kor a magányos férfiúra". Aszketikus életvitelét nem adta fel egy pillanatra sem, de amíg Pista nem jelent meg életében, sokszor érezte úgy, hogy tartalmatlan, üres, céltalan a léte, „estéin néha irtózatos sivár érzéssel feküdt le". Azelőtt, amíg ifjú szerzetes volt, napról napra többnek, gazdagabbnak érezte magát a tudás által, most azonban már az a kérdés gyötörte: minek többet tanulnia? Mi értelme van az önmagáért felhalmozott tudásnak? Kivel oszthatja meg szellemi kincseit? Rendtársait teljesen kielégítették a maguk kis elfoglaltságai, intrikái. Gombos Cirill öt könyvből összeüt időnként egy hatodikat, a hittanár szenvedélyesen üldözi a modern gondolkodást, az igazgató pedig az ellentétek elsimításán fáradozik. Timár Virgil is megpróbált hasznos időtöltést találni: Kapisztrán János francia életrajzát akarta magyarra fordítani, „de ez a munka nem elégítette ki". Néha kétkedve, lelkében a lázadás csíráival gondolt arra, hogy a bűnnek megvan a földi értelme, de a jóság nem tud mit kezdeni magával! „Imái nem segítettek rajta. Az Isten nem válaszolt neki; s ő nem volt elég gazdag már, hogy kielégítse a párbeszéd egy néma Istennel, hogy mindig csak adjon és sohase kapjon. Néha kedve volt sírni, mint gyermekkorában, jelenést kívánt, mint a szentek; bálványra lett volna már szüksége, mint egy látcsőre, amely az Istent közel hozza hozzá. Az ember, ha már nem fiatal, az Istennel együtt sem elég többé önmagának. Tímárban földerengett az élet titkos igazsága: hogy csak az él igazán, aki másért él. A szeretet az Isten grádicsa". E monológ során Babits a maga kereszténységének egyik legsúlyosabb problémáját fogalmaztatja meg Timár Virgillel, s ez a kérdés új meg új változatokban ott dereng az egész neokatolikus irodalom mélyén is. Babits egész életében párbeszédet folytatott a néma istennel. Versek sokasága bizonyítja, hogy e párbeszéd őt sem elégítette ki. Benne is felmerült Timár Virgil tétova kérdése: miért van az, hogy a bűnnek van értelme és lételeme, a jóság pedig nem találja helyét és kiterjedését? A Szent Mihályban, a védőszentjéhez írott versben így fogalmazza meg e gondolatot: Miért teremtett ösztönnel s erővel, ha sutba rejtem ösztönöm s erőmet? énvelem célja van a Teremtőnek és nem vitázhatom a Teremtővel. És ösztönöm s erőm azt súgja: Nézd csak, te elnémulsz és minden szó a másé, te elmaradsz és minden rózsa másé: légy mint a más, oly öklös, durva, csélcsap. A Foríissimoban 1917 februárjában szinte káromlásszerűen vágja oda a hallgató, a világ szenvedéseit figyelő, néma istennek: „a süket Istenét!" S a későbbiekben, túl a világháború felzaklató évein is, tovább kíséri és kísérti Babitsot a Timár Virgil megfogalmazta kétely. Isten fogai közt így meditál: „Mi ez a nagy Közöny, az Élettelen, aki az Életet rágja?" Az Isten gyertyájában ugyanez a kérdés fogalmazódik meg:
