Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Kortársak - Szegedy-Maszák Mihály: Esti Kornél

szubjektív beszédhelyzet már belső objektívvel váltakozik, többes számú első személyben. Feltűnő tehát, hogy a szubjektív elbeszélés kizárólag a szöveg első ötödében fordul elő, később eltűnik. A harmadik beszédhelyzet viszont csak ezután jelenik meg. Az egyes számú harmadik személy és a külső nézőpont adja meg a jellegét, valamint az, hogy az ide tartozó szövegrészeknél nem lehet eldönteni, ki is a történet elbeszélője. A VIII., a XIII., a XV. fejezet, továbbá az Omelette à Woburn, a Pofon, a Cseregdi Bandi Párizsban, 1910-ben, a Kalap, A. patikus meg Ö, a Vendég és Az utolsó fölolvasás sorolható ide, valamint a XVII. fejezet, amely kivételesen jelen idejű. E tizenegy szövegrésznek és a tizenhárom belső objektív fejezetnek a helyzetéből arra következtethetünk, hogy az eredetileg „Esti Kornél" illetve „Esti Kornél kalandjai" címen megjelent szövegek nem különíthetők el egymástól, hanem egyetlen műnek tekintendők, amelyben fokozatosan megy végbe a nézőpont és a beszédhelyzet elbizonytalanodása, s ennek következtében egyre tisztázhatatlanabbá válik az elbeszélő és a címszereplő viszonya. Azonosságukat úgy cáfolhatjuk meg, hogy emlékeztetünk arra: az Esti Kornél által elmondott törtenetekben a beszédhelyzetet meghatározó első személy valójában álcázott harmadik személynek nevezhető. Ez a szövegfoszlány: „Szememre vetik — mondotta Esti Kornél —," voltaképpen a következő mondatnak az átírása: Esti Kornél azt mondotta, hogy szemére vetik, — vagyis még akkor is számolnunk kell egy pragmatikai értelemben vett, kimondatlan elbeszélővel, ha a címszereplő látja el a kimondott, szövegszerű elbeszélő feladatkörét. A bevezetés szerint Esti Kornél valamikor az elbeszélő másik énjének a szerepét töltötte be. Később elváltak az utaik, vagyis az elbeszélő az értékek szempontjából elhatárolta magát tőle: „miután elmúltam harmincéves, terhemre kezdett lenni." Ujabban ismét közeledtek egymáshoz, de a szöveg sem arra nem ad egyértelmű választ, hogy milyen arányú, sem arra, vajon végleges-e a közeledésük, azaz kiterjed-e a szöveg egészére. Eleinte az elbeszélő is megalkotott személynek látszik s gyakran cserél szerepet Estivel, később azonban egyre észrevehetetlenebbé válik, s ugyanakkor mindinkább távolságot tart hősével szemben. E távolságnak feltűnő bizonyítéka, hogy Esti Kornél belső magánbeszédei fokozatosan elveszítik közvetlen jellegüket: „Hogy került ez ide? Ki engedte be? Miért tegezi? Erre gondolt Esti." (Vendég) Az elmondottak alapján leszögezhetjük, hogy Esti Kornél sohasem szorítja ki a névtelen elbeszélőt, mindig másodlagos történetelmondó. Akár főszereplő — mint a világ legelőkelőbb szállodáját bemutató fejezetben —, akár tanú — mint Mogyoróssy Pali tragédiájában —, akár egyáltalán nem szerepel az általa elmondott történetben — mint a bácskai Zsuzsika örökségi vígjátékában —, mindig sokat értelmez, s ez határozottan megkülönbözteti a megnevezetlen elbeszélő szenvtelenségétől. Értelmezései saját egyéni értékrendjéből, sőt rögeszméiből következnek, s igen jól különválaszthatók a történettől. Ez is bizonyítja, hogy a történet Esti Kornél számára nem több ürügynél létértelmezéseinek ki-