Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Egy előfutár - Bodnár György: Látvány és valóság (Kaffka Margit impresszionista regénye: a Színek és évek)
vet táplálja, pedig az író közvetlenül is kifejezi, hogy szereti hősét, sajnálja azt a világot, amelynek pusztulásáról beszél. Erős, magát felszínen tartó fajtának tartja a hajdani dzsentrit. Büszkén mondatja Pórtelky Magdával: „Minékünk szabad! Virulni, páváskodni, elfogadni a hódolatot, kiélni fiatalon, kényünkre, táncosan, módosan minden szépet. Szépen a szerelmet!... Sehol a föld kerekén nem tudják olyan szép megjátszással, lendülőn, búsan, szilajon és parádésan élni a szerelmet, mint erre mifelénk tudták hajdanában. Az azótavaló emberek többet tanultak, tudnak minden tudományból, de eldurvultak ebben. Kertelő szavaikon mindjárt átüt a nyers és kíméletlen, egyszerű kívánás... Egy szép, finom kultúra veszett ki az idővel... az asszonnyal-bánás művészetét nem érnek rá megtanulni manapság! És elfeledték, mennyire felér a szerelemcsata sok gyönyörű, tomboló, dacos és keserves virtusa azzal a 'cél'-lal, mely magában közönséges és kiábrándító". Kimagasodni látja fajtáját az érzések tágabb terein is: „Sehol annyi színe-illata nincs a szónak, nincs annyi hátmegette, ha kurtán és jelentőséggel ezer fojtott érzésből kipattan; sehol nem rejtezik olyan szép gőgbe a bánat, sehol az emberek úgy egy életet áldozni egy-egy percnyi felülmaradásért nem tudnak; mint itt akkor, az ősi lápvidék, a megbolygatatlan nádak-erek kerítette tájon". Ez a nosztalgia a könyörtelen igazmondással keveredve különös feszültséget ad a műnek. Nem von érzékeny ködöt a süllyedés fölé, nem gátolja annak kimondását, hogy a dzsentri-világnak el kell pusztulnia. Az író személyes viszonya az ábrázolt világhoz fokozza a művészi hatás erejét, meggyőzőbbé teszi az ítélet helyességét. Hiszen a történelem ítéletét ugyanaz fogalmazza meg, aki szenvedi is. Az író a Polixéna íárctban nagyon tömören foglalja képbe és gondolatba ezt a termékeny dilemmát. Amikor fia sikkasztása után hőse házvezetőnői állást vállal, mindenkinek arról beszél, hogy elfogadta előkelő ismerőseinek régi meghívását. „Ködkötelekbe kapaszkodó gyengeség vagy hősi erő" — kérdezi Kaffka s maga adja meg a választ: „Ez minden, a vég — szelíd romlás, visszatarthatatlan, lágy enyészet" — s hervatag glóriát von az utolsó Kolosy lány vénhedt szürke fejére. Később a forradalmak közeledtével közvetlen világnézeti vonatkozásban is felvetődik a kérdés Kaffka előtt. Egy szép, megragadóan őszinte, tépelődő irodalmi riportban mondja el aggodalmait és reményeit. Még itt is él benne a szeretet a múlt iránt, nem tud megrendülés nélkül beszélni arról, hogy halálraítélt osztályával együtt annak értékeit is tünedezni látja. De ítélete itt már kristálytiszta: „Hát hiába; itt nincs mentség! Az a kis megújhodás alulról mégiscsak egészséges lesz, jóltevő és hasznos; és józanabbak, okosabbak, frissebbek és fegyverzettebbek lesznek azok az új bírók, tanárok és mindenfajta köztisztviselők majd mához harminc évre ... A halvány szépségekért pedig, melyek itt elvesznek — tán új szépségek kárpótolják majd a jövendőt.. . , ' 25 Ez a nosztalgia azonban nemcsak a személyes kötöttséggel kapcsolatos: jelenléte azt is kifejezi, hogy Kaffka beszámolója a huszadik század elején hangzik el, amikor a magyar polgári fejlődés már megtépázta önnön eszményeit, és nem tud az írónak olyan magaslatot adni, melyről előre és hátra egyaránt áttekinthetné a történelem tájait. Közvetlenül nem fogalmazza meg a regény, de több alakja és jelenete vall arról, hogy a letűnt dzsentri-világgal szemben nem tud az író megvalósult eszményeket felmutatni. A züllő dzsentri-hősök mellé 25 Megj.: Pesti Napló, 1918. 140. sz.
