Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Egy előfutár - Bodnár György: Látvány és valóság (Kaffka Margit impresszionista regénye: a Színek és évek)
gyét csak alá kellene aknázni... Csupa sógorság-komaság; a lustaságuk, tudatlanságuk, basáskodó rosszaságuk palástolására alakult, össze-vissza házasodások révén megerősített érdekszövetkezet". Egyetlen „élő" ember él a pusztuló világban: Grószi. Az ő jelenléte szinte egymás mellé hozza időben az emlékek és a valóság dzsentriéletét. Ügy áll előttünk, mint valami régi olajfestmény: fekete selyem réklije végig begombolva, halántékába simított fényes haján gondosan ül a csipke-fejék; egyenes, szikár alakja mereven feszül a székfának, barna árnyékok nyúlnak el körülötte. Árvalány volt, küzdött s egy életen át megduplázta vagyonát. Ö még „egész ember volt"; „igazságos, osztó szeretetével, kérlelhetetlen, mértékes, okos akaratával, — igazi monárka-természet. Egy ideálja volt: a család emelése; és tudott ezért dolgozni, küzdeni nyugodtan, fensőbbségesen, józanul egy életen át; és maga mindig biztos lenni a tetteiben és szándékaiban. Ahogy ellenségekkel, barátokkal, ügyfelekkel vagy alantasokkal, vagy mivelünk elbánt; sohase láttam szavát megmásolni, valamit kétszer, kétfélemód gondolni, elvetni vagy újrakezdeni". Róla szólva a későbbi — keserűbb és kegyetlenebb önszemléletű — Kaffka szava is derűsebb lesz s az Egy régi katonáról 2 ' 1 könnyes-mosolygós történetében eleveníti fel újra emlékét. Szeretettel övezett alakja nem áll egyedül a magyar irodalomban: amikor Babits Mihály a Halálfiaiban jó tíz év múlva visszatekint a Színek és évek világával határos tájakra, szintén megteremti a maga Grósziját. Az ő Cenci nénije is az élet, az energia, a küzdés a széteső világban, a régebbi, még építő nemzedék fájóan-korszerűtlen alakja. De ő ugyanakkor már több is Grószinál: a fenntartó erőnek mintegy szimbóluma, a megújulás forrása, az állandóság őrzője. Mindezekben már ítélet is van: társadalmi mondanivaló, ami a történelmileg konkrétan ábrázolt korrajzra és az író nagy ismeretanyagára támaszkodik. Mennyit tud Kaffka erről a süppedő világról s milyen pontosak az ismeretei! Nem elégszik meg a szomorú eredmény rögzítésével, kíváncsi hősei előtörténetére is. Magda családjában felfedezi a hajdani középnemesség negyvennyolcas eszményeit: „Királyi cseléd, nyakát hajlító labanc úr, idegenek talpát nyaló udvaronc sohasem akadt a Pórtelkyek köznemesül maradt ágában; a másikat meg, a báróságba felzüllött unokavérnemzetséget, akiknek apja nem átallt kormánybiztosságba ülni negyvennyolc után: kinézte és elátkozta a névadó, ősi, zsombékos föld s itthonmaradt, haragosbüszke fundáció". Sohasem mentek oda, ahol rangot, legazdátlanodott földeket és összeköttetéseket osztogatott a régi versengő királyok kegye. Éltek vadvizek, zsombékos erek gyűrűjétől körülbástyázottan s kiskirályok voltak, őrizve úrvoltukat. Volt, aki egész életében sohse váltott szót paraszttal, csak a kutyakorbácsot suhogtatta közöttük, de a nagy koleravilágban minden haldoklónak maga fogta le a szemét. A világ azonban tovább folyt, feledett, a rang és a több vagyon pedig megtette a hatását: a legtöbb Pórtelky már a „felzüllött nemzetségtől" remélte élősdi élete feltámogatását. Az ősi vagyon oszlott, s némelyik csaknem paraszttá vedlett, büszkeségük közönséges és nevetséges gőggé silányodott; lányaik nadályt ragasztottak a nyakukba báli készületül — hogy ne legyenek olyan falusi-színűek — s jó ecsedies hangsúllyal hangoskodtak az úri társaságban. Gazdaságukban régies viszonyok uralkodtak: plajbász, papiros nemigen volt a háznál, a zsákok számát, munkások bérét, kárt, nyereményt, árakat csak úgy a fejükben tartották; 24 Megj.: Vasárnapi Üjság, 1913. 52. sz. 1038—1039. 1.
