Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Egy előfutár - Bodnár György: Látvány és valóság (Kaffka Margit impresszionista regénye: a Színek és évek)

is minden gondosan, jól el lesz intézve". Pesti kudarca után — a kitartott nő hírébe kerülve — csömörrel telik meg, de ugyanakkor tévetegen és gyámoltalan zavarral, már-már bosszantó naivitással töpreng: mi a helyes, kire kell hallgatnia. Akaratlan passzivitása oly mérvű, hogy sokszor élősdinek éreznénk, ha nem lenne terméketlen, haszontalan egész romló környezete, s ha kora el nem zárna körülötte minden utat az értékesebb élet felé. Az olykor kínzó, de mélyről fakadó passzivitás jellemzi nőiségét is. Egészséges szerelme ki sem bontakozhat, s így nem tudjuk, oknak vagy következménynek tekintsük-e romantikus érzelmeit, sejthető frigiditását és kényszerű megadását. Szép is és aggasztó is szerelmi életének története, melyben csak a széptevés romantikus játékának emléke idéz fel örömöket s a szereplést, sikert, irigylést hozó báli éjszakák hideg, testetlen ragyogása villant fényeket. — Pórtelky Magda lelki alkatában hordozza sorsa végzetét, de életét elsősorban külső erők kormányozzák: oly erővel tör rá a korforduló „robajos" külső világa, hogy alkati adottságai csak halványan színezik életét. Ez a sokoldalúan kidolgozott jellemrajz arra figyelmeztet, hogy itt nem az egyén zülléséről van szó: Pórtelky Magda nagyobb erejű változások függvénye; áldozat, de maga is kiszakíthatatlan része a végzetnek. Története tehát egyre messzebb vezet, s felidézi a századforduló Magyarországának egész életét. Pórtelky Magda alakját és sorsát a századvégi dzsentri roppant gazdagon ábrázolt világa veszi körül. A Magyar Ugar tája ez, ahol még ha megmaradtak is a búzás szekerek, telt bödönök, oldalszalonnák rendéi, mozdulatlan, halott és zsibbasztó az élet. Ez az a táj, amelyben csak megyegyűlés vagy családi sokadalmak idején mozdulnak meg, ahol dicsőség, ha valaki még nem ült vonaton, s ahol az öreg Pórtelky Ábris elvét vallják: „Emberséges embernek a maga fészkébe van legtöbb becsületi!" Itt válnak tragikomikus különcökké a nagyratörők, mint Telegdy, aki egészséges lakást akar a parasztnak, tiszteli cselédei emberi méltóságát, s a mezőgazdaság tudományos fejlesztéséről gondolkodik, de ugyanakkor azt tartja a legfontosabbnak, hogy az „uralkodó szél" irányába essenek magtára ablakai — akinek a feje fölül még a fődéit is elviszi a magányosan vívott küzdelem, s aki végül is könyvekkel körülbástyázva, sárgán puffadt, beteg arcával, gennyes, csúnya sebeivel tűnik fel a regényben. Itt süllyed enervált bohémségbe a többre érdemes Horváth Dénes: milyen idegenszerűnek és vonzónak látszott ez a világot járt, hajdani művész, milyen távolinak, szokatlannak látta Magda mindazt, ami kirajzolódott jóízű, kissé lassú és várakoztató meséiből, s milyen közönségessé, fásulttá tette később a mindennapos törődés, amikor már csak hízott, ült, csibukozott, borozgatott kidülledt arccal, vérrel-futott szemmel, lepittyedt szájjal? S ennél még sötétebb színeket is találunk a regény nagy vásznán. Magda két öccse még szomorúbb véget ér: Sándorka, a püspöknek szánt kispap az őrültek házában tűnik fel utoljára, a másik, az elcsapott katonatiszt néha faluról falura jár országutakon kéregetve, néha az árokban alussza delíriumos álmát rongyos télikabátban, szennyes, meztelen teste atkákkal és ronda betegségekkel tele. A züllés, a pusztulás légköre veszi körül a hiripi udvarházat is, mely Magda oly sok gyermekkori emlékének színhelye volt: dohos, állott, pipafüst szagú szobák, a búbos kályha fülleteg melege, s az avítt rongyszőnyegek; a ház „úrnője" elcsigázott, lehervadt, elhanyagolt: „Húsz év alatt tizenöt gyereket hozott a világra, megszámlálhatatlan üveg befőttet és évente öt véka aszaltgyümölcsöt tett el, fölösszámú tyúkot ültetett" s észre sem vette az életét. S Telegdy Péter már azt is látja, hogy züllött az egész ország, különösen a dzsentri fészke: Szatmár. „A várme-