Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
A varázslat műhelye (Krúdy-problémák) - Kemény Gábor: A stílus születése és halála (Állandóság és változás Krúdy prózájában)
nél jobban ismerek, ugyanezért leírni nem merem őket. (...) Ha én leírnám, hogy mit éltem és éreztem és körülöttem éreztek: talán egy toronyba zárnának. Ezért nem ér semmit az egész irodalmam. Szerencsére, úgyis csak a betegek és lábtöröttek olvassák az írók munkáját." Krúdy tehát nagyon is tisztában volt az addigi teljesítmény elégtelenségével. Ezért is volt képes túllépni rajta. 1918 körül az alkotói válság feszültsége egy emóciókkal és képekkel túltelített „lángoló stílus"-ban robban ki. A későgótikus „style flamboyant" viharzó szenvedélyességét-szertelenségét idéző nyelvi formát, mely legtisztábban a Napraforgóban, az Asszonyságok díjában és a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban című regénytöredékben nyilvánul meg, némelyik Krúdy-kutató a dekadencia fogalmával rokonítja. 7 Pedig nem lehetetlen, hogy e stiláris tobzódás az ekkori Krúdynál épp egy sajátos realizmus szolgálatában áll! Az Aranykéz utcai szép napok című kötetnek már említett előszavában azt írja ugyan, hogy „a régiek voltak az igazi írók, akik (...) Félrefordították a fejüket az élet kellemetlenségeitől", de írói gyakorlatában szerencsére nem tartotta magát ehhez a recepthez, hanem — éppen ellenkezőleg — arra törekedett, hogy minél pontosabb, s ha kell: kegyetlenebb látleletet készítsen az emberi lélekről. A „pesti regények" Krúdyja igencsak nem fordítja el a fejét az élet sötétebb oldalától, sőt Le Sage sánta ördögének kaján kíváncsiságával néz be a háztetők alá, hogy kilesse, „hogyan élnek polgártársai Pesten. Mit imádkoznak az istenházában és mit cselekesznek, amikor azt hiszik, hogy senki sem látja őket" (Asszonyságok díja). Ám ezt a néha valóban a dekadenciával kacérkodó „ördögi realizmust" az emberszeret, a megértés és a részvét felhangjai ellenpontozzák. Szép példája ennek a „dialektikus" látásmódnak az Asszonyságok díjának az a részlete, melyben egy hullaszállító kocsi bakjáról nézve írja le a pesti nyári este hangulatát. Talán itt figyelhető meg legklasszikusabb formájában Krúdy valóságszemléletének az a különleges, irizáló sokrétűsége, mely az élet nagyszerűségét és tragikumát egyszerre, egyenlő intenzitással képes megéreztetni. Az Üllői úton végigdöcögő baljós járműről nemcsak az estébe hajló város sürgésforgásának plein air színekkel felvázolt bővérű rajza tárul elénk, hanem ennek a mohó életvágytól, valamely elementáris cselekvéskényszertől űzött nyüzsgésnek a talmi, hazug, szennyes és tragikomikus volta, bűntől és izzadságtól bűzlő halálraítéltsége is, mely ezt a harsány színekben fürdő pompás életképet egy kissé a látszatvilág haláltáncává stilizálja, anélkül, hogy megfosztaná minden vonzó édességétől, langyos, buja illatától — egyszóval anélkül, hogy a bűnös, szennyes és nagyszerű Élet totális intenzitású körképét „látszat" és „valóság", „felszín" és „lényeg" hamis antinómiáira egyszerűsítené le. A húszas évek első felében bizonyos fokú „lehiggadás", sőt klasszicizálódás tapasztalható Krúdy stílusában. A „lángoló stílus" formai tobzódását egyfajta kiegyensúlyozottság, mértéktartás, visszafogottság váltja fel. Ennek a „klasszicizálódott" Krúdy-nyelvnek a Hét Bagoly (1922) az első csúcsteljesítménye, de már a négy évvel korábbi Az útitársban, e pompás kisregényben is felfigyelhetünk a stílusváltás első jeleire. Ebben a műben a képgazdagság szilárd kompozícióval, a nyelvi ékítés fegyelmezettséggel párosul: mindvégig érezhető a stílusbravúrok átfunkcionáltsága. Tartalomnak és formának ez az egymást ger7 pl.: Barta András: Mákvirágok kertje. Utószó. 1961. 724. 1.
