Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

A varázslat műhelye (Krúdy-problémák) - Sőtér István: Krúdy és a megállított idő

irodalomtörténet, — és ezért kél is nehezen versenyre a kritika Maráival, aki az elárvult műhely szerszámaival teremtette ujjá a mester eljárásait és produktumait. Nagy festők néha élvezetből, vagy tiszteletadásból másolnak remekműveket, melyek végül is a maguk remekműveivé válnak. Tolsztoj lényeges módosításokkal és továbbírásokkal „adaptált" néhány Maupassant-elbeszélést, — vagyis az erotika nagy ostorozó ja épp a francia erotika mesterének történeteivel támasztotta alá a maga erkölcsi tanítását. Másféleképp hasznosítják Krúdy írói műhelyét az olyanok, mint az új magyar novella egyik legnagyobb mestere, Gelléri Andor Endre, vagy általában az újabb próza, Hevesi Andrástól, Déry Tiboron át Thurzó Gáborig. Egyvalaki nem veszi hasznát Krúdy műhelyének: Németh László, — talán azért, mert az ő igehirdető irodalmának is Krúdy az ellenlábasa. * * * Krúdy a legfüggetlenebb magyar írók egyike: független az irodalmi csoportoktól, a pártoktól, magától a két háború közti neobarokk magyar társadalomtól. Ez a függetlensége azonban nem azt jelenti, hogy társak és előzmények nélkül állna egymagában, legfeljebb csak a vélt világirodalmi rokonságát lehet kétségbe vonni. Meglepő ötletből éppen Prousttal szokták őt rokonítani, ami kritikai és irodalomtörténeti képtelenség. Amit ma Krúdyban Prousttal közösnek, vagy éppen belőle eredőnek vélnek, az megvolt Krúdyban nemhogy a magyar Proust-fordítás megjelenése előtt, de már akkor is, amikor Proust művét nem a francia kiadás kötetei, hanem még az ő tolltartószerűen elnyújtott noteszei, és híres „göngyölegei" őrizték. Proust és Krúdy között kelletlenül vonok párhuzamot, de erre az irodalomtörténeti hiedelem kényszerít. Kettejük között a valódi különbséget az időhöz való viszonyukban lehet megtalálnunk, valamint abban, hogy Krúdy ösztönössége, rögtönző tehetsége homlokegyenest ellentétes Proust kimerítően elemző makacsságával, mely a felismert témától, mint kutya, amikor szagra talál, nem tud elszakadni, sőt kényszerűen vissza-visszatér hozzá, amíg csak minden tartalmát és vonatkozását ki nem ismerte. Ilyesminek Krúdynál nyomát sem leljük. De még ennél is fontosabb, hogy Proust sohasem a múltat írja meg, hanem mindig azt a jelent, mellyé a múlt átalakul. Az eltűnt idő nyomában nem az emlékezés regénye, még kevésbé az álomé, az ábrándé, a nosztalgiáé. Proust épp azt bizonyítja, hogy az emlékezés akaratilag lehetetlen, és csak önkénytelenül, ajándékként, kiváltságként nyerhetjük el mindazt, amire a szándékolt emlékezés hasztalan törekszik. A valóságot, az életet, önönn létünket csak így élhetjük át, a váratlanul jelenné alakuló múltban, és akinek nincsenek ilyen kiváltságos pillanatai, vagy hanyagul hagyja, hogy haszon nélkül elmúljanak, az nem is élt igazán, és önmagáról, önnön életéről mit sem tud. Emlékezni lehetetlen, illetve csak tévesen lehet, de a hársfateába mártott sütemény íze, egy párizsi palota udvarának kiálló kockaköve, a vasúti kocsi kerekére mért kalapácsütés: váratlanul és so/cfcszerűen visszaadják Marcelnek Combray-t, a velencei keresztelő kápolnát, a balbeci étterem tányércsörömpölését, és velük együtt mindazt a benépesült időt és teret, mely hozzájuk tartozik. Proust ilyen felismerése azonban csak az utolsó kötet legvégén derül ki, a regény tehát nem az elején, hanem a végén kezdődik, és ezért azok, akik e regényóriás utolsó fejezetét alaposan át nem gondolták, nem tudhatják, hogy a regény miért íródott és miről szól.