Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)
Schweitzer Pál: Ady vezérversei (Állomások a művészi önszemlélet alakulásának útján)
önmegújító képességét is bizonyítani kívánta ezzel mind saját magának, mind pedig olvasóinak, barátnak és ellenségnek egyaránt. Ha ilyen alkalommal úgy érzi: egy vezérversként álló prológussal kell még markánsabbá, még elmélyültebben tudatossá tenni a lezáruló korszakot, akkor pályájának — legalábbis az önszemlélet síkján — egy-egy intenzíven átélt fordulatáról van szó. Lírikussal van dolgunk, tehát az alkotásmód és a műfaj messzemenően objektív formatörvényei szerint meghatározó jelentőségű a létrejövő műalkotásra nézve, hogy miképpen tudatosítja az alkotó önmaga énjét. Ennek az énnek, illetve az önszemléletben megvalósuló tükrözésének műfajteremtő funkciója van, mert az objektív valóság átélése a lírikus énje köré szerveződik, és ebben kapja meg a formáját. Ha a költő önszemléletének alakulására kérdezünk, akkor a hitelesség szempontjából különleges hely illeti meg Ady önportréinak hosszú sorában azokat, amelyek ihletforrásaként az emberi és művészi fejlődés fordulópontjának tudatosítására irányuló belső parancsot mutathatjuk föl. A szóban forgó három kötetprológus versfakasztó élménye pedig éppen ez a tudatosítási szükséglet: íme, ez vagyok most, ilyennek látom magam a megtett út eredményeként, és így látom az előttem álló utat; azt akarom, hogy mindezt ti is így lássátok. Nyomatékosan hangsúlyozni kell ezeknek a vezérverseknek mint határkőhöz érés alkalmával született önportréknak ihletével kapcsolatban, hogy egyszerre és összefonódottan vannak jelen benne az életút és a művészi látásmód, valamint az utóbbiból fakadó formaadás problémái. Magasrendű művészetről lévén szó, ez nem is lehetséges másként. Az önportré mint műalkotás nem csupán annak megformálására törekszik, hogy ki az alkotó, hogyan lett azzá, aminek önmagát látja, mi az, amivel belsőleg azonosul a szellemi arcélét meghatározó vonások közül, és melyekkel szemben van ellenállásban. Tehát nemcsak az énnek és a nem-énnek viszonyában fölvetődő állásfoglalások sora bontható ki abból a konkrét képből, ahogyan az alkotó önmagát látja. Az önszemlélet milyensége egyúttal vallomást tesz abban a kérdésben is, hogy milyen fokon áll a művész formateremtő képessége. Mennyire gazdagok a megrajzolt képnek a közvetlen szemlélethez szóló meghatározott (denotativ) vonásai az önmagukon túlmutató, meghatározatlanul tárgyias (konnotatív módon jelenlévő) tartalmakban. Az önportré ilyenformán a költői világkép teljességének és formateremtő elvei integráltságának fokmérője is. Ezekből az elvekből származó módszertani következmények szerint vesszük szemügyre Ady időben egymástól távol eső vezérverseinek önarcképszerű vonásait mint az adott pályaszakasz tükrét. Sikerült-e bennük, és főként hogyan sikerült a fejlődésben az illető verseskötet kijelölte problémák legfontosabbjait fókuszba gyűjteni? Hogyan valósul meg bennük a kiteljesedő költői világkép művészi konkretizációja: a mind integráltabb formaadás? Ez a módszer és célkitűzés — azt hiszem — elégséges indoka az első pillantásra mindössze formálisan hasonló szerepű versek együttes vizsgálatának.
