Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Kovalovszky Miklós: Ady költészetének nyelvi rétegei

erőteljes kifejezés szándéka, amely ösztönösen sodorja elő a köznyelv kemény, csattanó, gúnyos vagy gyűlölet-csiholta szavait, szókapcsolatait. Néhány jellemző példa: bőgitek a himnuszt, némber-csordák, csürhe, tunya dög, döglevegő, dögként fog hullni, hős fajom döglik, dögöljenek meg, millióknak döglik kedve (a dög szónak és származékainak gyakori használata népnyelvi gyökerű Adynál; 1. ott is), fene bánja, egye fene, fene tudja, frász törhette ki, genny, a világ leghülyébb komédiája, kiröhögtek, megköpdöstek, kupáján verni, kussoltat a sors, leiköpöm, mocsok a szívünk, édes némberem, nőstény, csurgott a nyálam, ocsmány, redves kedvünk, redves fajtáját, ringyó, ronda népség, röhög, röhej, bárki taknyos, utállak, jeges üleppel; — verssorok: ebek hazája, nem az enyém; éljen Magyarország magának s a kutyáknak; tiporni, rúgni a hasuk, amíg szuszognak. Itt emeljük ki Ady stílusának egyik jellegzetességét, amelyet statisztikával is igazolni lehetne : az indulatszavak, felkiáltások feltűnően nagy számát. Ezek természetes tartozékai, eszközei ugyan az érzelemkifejező lírának, de a romantika és a klasszicizmus epigon költészete a század végére eléggé elkoptatta és lejáratta használatukat. Ady tehát meglepő módon itt átveszi és folytatja a hagyományt, de voltaképpen csak magának az indulatszónak szófaji azonosságáról beszélhetünk. Ezt a nyelvtani kategóriát Ady a hagyományostól eltérő, új formákkal, egyéni, változatos tartalommal tölti meg. Tehát csak a legtágabb értelemben, jobb összefoglaló megnevezés híján mondunk indulatszót, mert az érzelemkifejező szavaknak és az érzelmileg telített, illetve árnyalt, konkrét tárgyi jelentés nélküli, felkiáltásszerű, ösztönös hangmegnyilvánulásoknak vagy hangutánzó szóknak mint tagolatlan, mondatszószerű alakulatoknak széles skáláját találjuk Adynál. (Vö.: Kelemen József: A mondatszók a magyar nyelvben. Bp., 1970. Akadémiai K.; R. Hutás Magdolna: Az indulatszók stílusértéke József Attila költészetében. Pais-emlékkönyv. Bp., 1956. Akadémiai K. 523. 1.; T. Lovas Rózsa: Az indulatszók szerepe a „Bánk bán" stílusában. Uo. 533. 1.) Néhány csoportot megpróbálunk elkülöníteni (fájdalom, rezignáció, vágy, öröm, meglepetés, meghökkenés, undor stb.) : 1. hagyományos indulatszók különféle érzelmi árnyalattal, néha több alakváltozatban: óh, jaj, be(h); hajh, hejh, hejhajh; ejh; hajhó, ihaj, csuhaj, ujjé; hohó; ejnye; ni, nini; hopp; ujjhh; no-no; pfuj, hahó; evőé; hurrá; áve; 2. akaratkifejező, felszólító jellegű indulatszók: ámen, csitt, forverc, előre, hajrá uccu; 3. hasonló az állatokhoz intézett gyí-gyí, hess, kuss; 4. eszközök zaját, munkazörejt, természeti hangokat kifejező hangutánzó szók: bim-bum, giling-galang, hihu-hihu (az őszi féreg hangja), kipp-kopp, züm-züm; 5. hangfestő szó: himm-hámm; a réjákhoz hasonló játékosan dallamos, ritmusos felkiáltások, gyakran egyéni formák: hinta-palinta; lálla, lalalla; tararrarom, hajh, tararrarom; zikcene, zakcene (egy gúnydalból). 7. Ady nyelvének és stílusának sokszínű gazdagságához hozzátartoznak az idegen szavak is. Egy purista kritikus bizonyára sok kivetni és elítélni valót találna használatukban, s szokatlan bőségük meglephette az Arany-iskola stíluseszményén és gyakorlatán felnőtt kortárs olvasókat is. Ady azonban épp ezt a hagyományba merevült, meddő zártságot akarta fölszakítani, hogy az élet teljessége s minden hangja bezúduljon a költészetbe. Modernségének egyik jellemzője az idegen szók aggálytalan, de céltudatos alkalmazása is.