Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Kovalovszky Miklós: Ady költészetének nyelvi rétegei

zésnek (mint ahogy az é-t fölváltó i-nek is; Ady így szólította és nevezte édesanyját: ides), de lehet hogy Adynak az ő hangú változatok irodalmibbnak, jobb hangzásúnak tetszettek a keleten szokásos e-ző alakoknál (bár Ady a leveleiben is sűrűn használja pl. a föl igekötőt és a gyönge melléknevet). Más írókhoz, például Mikszáthhoz hasonlóan talán így akarta oldani és színezi nyelvünk e-hangú telítettségét. Érdekes alakulást mutat Ady egyik gyakori szavának használata. Debreceni és váradi kötetének még hagyományos hangú és tárgyú verseiben a lány és a leány alak váltakozik. A Léda-korszakban jórészt kiszorítja e szót az asszony, de a Vér és aranyban föltűnik a lyány változat (A nyári délutánok), s ettől kezdve ez lesz jellemző Ady szóhasználatára. Gondolhatnánk modorosságra, egyénieskedésre, de lehet az is, hogy a tehetségének és egyéniségének tudatára ébredt költő abban is szakítani akart az irodalmi hagyománnyal, hogy a megszokott leány, lány alakokat fölcserélte a maga gyermekkorának és ifjúságának ízét őrző és idéző, lágyabb ejtésű tájnyelvi lyány-nyal. A Szilágyság nyelvében ugyanis betelepülés és keveredés folytán palóc vonások is érvényesülnek. Ilyen lehet a lyány szóalak is, s Ady fölhasználta verseiben a kifejezőbb hangzásúnak érzett táji változatot. (S hogy ez anyanyelvjárásában gyökerező, élő szava volt, mutatja az, hogy Boncza Bertához és leány-rajongóihoz, de másokhoz írt leveleiben is természetesen él vele. L. Válogatott levelei. Bp., 1956. Szépirodalmi K. 387., 445., 455—456., 474—475., 481.. 485., 488., 497., 509. 1.) Ady alapélménye a falu, s ezt pesti élete és külföldi útjai ellenére is erősíti gyakori érmindszenti, majd csúcsai tartózkodása. Természetes tehát, hogy költői nyelvének is élő elemei a népies szavak: asztag, szérű, ájer, általvető, átvádol (= átvág, átgázol) valamin, bagolyhit, cibere, fehérnép, vászoncseléd, gajdol, grádics, juss, kend, kipányváz, pendely, sut, ugar stb. Bőven használja azonban szülőföldjének sajátos táj szavait is: 1. alak, kiejtés szerintiek: akác, csetepatáztam, csiripol, hónyorn alján, ihar(ía), kiszakajtom, megőrte (= megőrölte), terűm (= terhem) stb.; 2. jelentés szerintiek: egy avas kérdés, avas, bánatos dolgot, avas (= régi, ósdi, dohos, kellemetlen) ijjedelem, beágyaz (= gabonát kézi cséplésre, nyomtatásra elterít), bogárosan (= ide-oda ugrálva, csapongva, szeszélyesen), csámborult (= kóbor, elcsatangolt), dögig {= bőségesen, fulladásig, torkig), fattyú (fiú, gyermek), karol (= ölel), pászmásán [= csíkokban, sávokban, hézagosan), pulya (= elpuhult, tunya, tehetetlen, gyáva), préda (= könnyelmű, tékozló, pazarló), rontás (= babonás, ártó varázslat) stb.; 3. igazi tájszók: bukócsillag (= hullócsillag), dancs (= piszkos, mocskos, ronda, undok), fáta (= román leány), gorál (= dobál, hajigál), hóharmat (= dér), napvirág (= napraforgó), vakszem (= halánték), zsigorás (= beteges, gyenge, nyomorék) stb. A nép-, illetve tájnyelvi szók közt akadnak olyanok, amelyek már Ady korában is régies hangulatúak lehettek. Természetes egyébként, hogy a fejlődés, a falu életformájának átalakulása sok tárgyi fogalom, eszköz népies nevét kiszorítja a használatból, és elavulttá teszi (pl. motolla, pendely, sut, süveg). Ady régies ízű népnyelvi szavainak érezzük ma például ezeket: cinterem (= templomudvar, illetve -előcsarnok vagy a templom körüli temető), első-fűbárány, kend, keszkenő, mátka, nyoszolya, okuláré, szűrik a bort. De pl. a cinterem, keszkenő, okuláré bizonyára élő szó volt falujának nyelvében, s gondolnunk kell arra, hogy az ő számára még mindennapos szók használati stílusértéke megváltozott a mi korunkra. A nyelvtani sajátságok közül néhány népies és tájnyelvi vonás