Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Schweitzer Pál: Ady vezérversei (Állomások a művészi önszemlélet alakulásának útján)

arról a fölöttébb alacsony szintjéről is, amit a harmadik versszakban még megőrzött. Ott még lesett a Titokra. Ha ezzel minőségileg közelébe sem ért a cselekvő megismerésnek, a megismerés vágya mégis ott élt ebben a passzív magatartásban. Az utolsó versszakig érve már erre nem tart igényt a szubjektum. Föladja önálló létét: nem is les már, csak leng „Itt lenn". Ügy jelenik meg czámára ez az önfeladás, mint a transzcendens tartalmú fogalmak (Élet, Halál. Isten, Titok, Minden) egylényegűségében átélt nagyszerűségnek szubjektív vetülete, az annak egyedül megfelelő és abból részeltető egyedi lét. Amikor kapcsolatba lép az egyén ezekkel a transzcendens fogalmakkal, és általuk a szűk földi lét, azaz a mindennapok rácsain túlkerülve a kozmikus egyetemesség részévé emelkedik, egyszeriben érdektelenül csekéllyé zsugorodottnak érzi a közvetlen valóságot. Az adott és harcokkal teli létezésből a Kozmosz elképzelt Nirvánájába menekül, ahol megszabadulhat a földi nyomorúságtól, az Élet fájdalmaitól, és osztályrészül jut neki a Halál jegyében álló egyetemes béke. A Senki élőnek ellensége útja a nyomorult földi élet harcaitól vezet a titkoknak a földi rácson túlérő kozmikus békéjéig: Csak nyomorultak élnek Ebben a bús, bolond világban. Harccal jön minden ember S minden harcnak bánat a vége . . . Szíves békét ajánlok Alázatos és síró szóval: Nagy-nagy titkokat látok S megteltem minden szívi jóval. Tele szívem békével, Túllátok már a földi rácson, Fáj az élet. A reális valósággal szembeállított földöntúli békéhez vivő utat azonban végesvégig a polgári társadalom életviszonyai által kiváltott tipikus érzelmi reakciók szegélyezik. Magasszintű hitelességgel szólaltatja meg őket az ebből a versből kibontakozó lírai szubjektum, miközben menekül attól a valóságtól, amelynek élménybeli vetületét adja. Nem az elérni kívánt transzcendens béke képzelt világát idézi föl a vers a legnagyobb intenzitással a befogadóban, hanem a harc világának elembertelenedett viszonyait, amelyek közepette hiteles emberi érzésként jelenik meg a transzcendencia békéje után vágyakozó menekülés, dacára annak, hogy az elidegenedett társadalmi állapotokat e magatartással interiorizálva magával cipeli a szubjektum, amikor lázadása menekülésben tör ki. Problematikusnak ítélhetjük a Senki élőnek ellensége világképét, azonban az adott valóság belőle kibontakozó szubjektív vetületének hitelessége nyomán a formaadás sikerét tekintve minden problémától mentes műalkotást kell benne fölismernünk. Másként alakul világkép és művészi forma viszonya a vezérversben. Ebben a lírai szubjektum nem alkotta meg önmagát a befogadó számára hitelesen, mielőtt eljutott odáig, hogy a kozmikus fogalmak egységével és egyetemességével való kapcsolatának fejében föladja önállóságát. Nem bontakozik ki a