Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)
Király István: Ady és a Monarchia
inkább az érvelésben állt csak előtérben, a gyakorlatban a másik oldal lett egyre hangsúlyosabb, az, amelyet állítólag így fogalmazott meg egy ízben Beust osztrák miniszterelnök Deák Ferenc előtt: „Maga vigyázzon a saját barbárjaira, mi ügyelni fogunk a mienkéire". 5 Ez volt a hangsúlyos a kiegyezés gondolatában : a birodalmi elv, az elnyomó szándék. S szükségszerűen növelte fel ez, s tette az uralkodó osztályoktól propagált nemzettudat fő formájává: a kiegyezéses-monarchikus nacionalizmust. Igaz: a maga hangosabb, lármásabb jellege folytán háttérbe szorította látszólag nemegyszer ezt a típust az uralkodó osztályok nemzettudatának egy másik válfaja: a negyvennyolc emlékével visszaélő, provinciális, „szűk szótárú"' 5 és szűk horizontú, kuruckodó dzsentri-magyarkodás, a birodalmi elvet szintén hirdető, de azt délibábos önteltséggel egymagában is megvalósítani vélő ún. függetlenségi nacionalizmus. Próbáló helyzetekben azonban nem ez a délibábosan illuzionista, de a kulturáltabb, reálisabb, kevésbé mucsai változat került előtérbe, az lett irányszabó. S így 1914-ben is nem a Kossuth-nóta, de annak dallamára a „Ferenc Jóska azt üzente ..." szólt. Egyjelentésűnek tűnt a Monarchia védelme és a magyarságé. A háborúra uszító nemzeti mámor uralkodó változataként elöntött mindent a monarchikus nacionalizmus. A birodalmi elv összes szószólói — a kuruckodó függetlenségiek is — egyszerre ennek hívei lettek. Ahogy visszaemlékezéseiben az addig 48-as érzelmű Benedek Marcell feljegyezte: „Egyszerre természetesnek találtuk, hogy vérünket kell ontanunk a gyűlölt Ferenc Ferdinándért, a vérünket szívó Monarchiáért. A pesti utca kirakatdíszei közt, senki szemét nem sértve, megjelent a piros-fehérzöld mellett a fekete-sárga is." 7 Létrejött az „osztrák csoda" —• ahogy Hermann Bahr nevezte a 14-es háborús lelkesedést. 8 Az a Monarchia, melyről nem sokkal előbb egyik vezető államférfija, Czernin gróf, a későbbi külügyminiszter azt jegyezte fel még naplójába: „minden annyira szétesett s rohadt már ebben az országban, hogy nem maradt más hátra, mint viszonylagos tisztességgel kell megdögleni" 9 : egyszerre szilárdnak, a népek szívében gyökeredzettnek tűnt. Hazánkban is •— minden korábbi vitát félretéve — lelkesedőn állott a Habsburgok mellé a magyar birodalmi tudat, a magyar sovinizmus. A magyar nacionalizmusnak, a birodalmi nemzettudatnak ettől a következményétől: a Monarchia előtti behódolástól nem maradtak mentek a magyar progresszió szószólói sem. Annál is inkább így történt ez, mert bizonyos habsburgiánus illúziók eleve is ott éltek már bennük. Külpolitikai tájékozatlanságuk következtében — a Monarchia nemzetközi szerepét, helyét nem látva (az osztrák szociáldemokratákkal osztva ezt a hibát) — lehetségesnek tartott a magyar progresszívek túlnyomó része is (főleg az 1905-ös, 1906-os századeleji politikai válság idején) valamiféle új típusú, monarchikus reformpolitikát, huszadik századi jozefinizmust. 10 A sajátos kétarcú Habsburg-hagyományból nem a spanyol-abszolutistát, de a németalföldi-felvilágosultat érezték döntőbbnek. „A kulturális és demokratikus haladás igen jelentékeny té5 Idézi: Mametey, Victor S.: The United States and East Central Europe. WashingtonLondon, 1972. 12. 1. 6 Ignotus: Egy év történelem. Bp., 1916. 126. 1. 7 Benedek Marcell: Naplómat olvasom. Bp., 1965. 259. 1. 8 Vö.: Meyer, Henry Cord: Mitteleuropa. In German Thought and Action. 1815—1945. The Hague, 1955. 174. 1. 3 Gatterer, Claus: „Mit Anstand krepieren". Zeit 1971. 24. sz. 11. 1. 10 Jászi, Oscar: The Dissolution of the Habsburg Monarchy. Chicago, 1961. 361. 1.
