Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Schweitzer Pál: Ady vezérversei (Állomások a művészi önszemlélet alakulásának útján)

érett és alkalmas molekula." Ezek kész örömmel hitték el a nagy hazugságot, „hogy a komp — híd". „Teleujjongták a világot, hogy a Kárpátok alatt kiépült Európa ... Miért hazudtak már apáinknak? És miért adták a hazugságot tovább? Minekünk váltig azt mondták, hogy itt Európa van. Kultúréletre készültünk, s megfeszített idegekkel rángattuk magunkat egyre előbbre . . . Minket kergettek előre. Nem volt szabad hátranézni. . . Meglátni, hogy néhány Fáraóé ez az ország. Hogy szennyes állati létben tartják a milliókat. . . Tízezer ember előreszaladt. Európaivá vált vérben, gondolatban, kínban, szomjúságban. Egy túlfejlődött embertípus termett itt, mely előrefut a magyar társadalomnak száz esztendővel legalább." Ez a tragédia a versben az énekes Vazulnak mártíromságával, azaz a művésznek, Ady ez időbeli világképében az európai magyar legjellegzetesebb — és persze önarcképi vonásokat viselő — típusának tragédiájában válik konkréttá és érzékletessé. De már a lírai esszé halálraszántjai nevében is a művész vádolja Pusztaszer népét: „Mi, fanyar igricek, azonban kiáltunk még egyet hozzátok. Omlásra készülő vérünket az egekig kiabáltatjuk föl. Mit tettetek velünk .. . Morituri te salutant: új magyar társadalom. Az elámítottak, a becsapottak, az előreszaladottak, a kijátszottak, a túlfejlődött magyar művészlelkek. A vértanúságra kiválasztott magyarok ... És látom az új áldozatot Hadúrnak. Az új Gellért papokat. Élén az új magyar társadalomnak állnak az ordító táltosok. Szomorú embereket vonultatnak el. Akinek a homlokán ott vigyázatlankodik a Gondolat, akinek a szemeiből új érzések máglyája világít, akire rábizonyul, hogy szívesen áldozott az Eszme idegen és ékes isteneinek: az elveszett. Azt belesüllyesztik a mélységes, a piszkos, az örvénylő árba. Ave Caesar, morituri te salutant. . .". Még jónéhány motívumegyezés kimutatásával szaporíthatnók vers és eszszé közös mozzanatainak számát. Ha mégsem tesszük, akkor ebben nem a mikroadatok túlhalmozásának végső soron terméketlen volta játssza az elhatározó szerepet. Sokkalta inkább az a fölismerés, hogy a vers mint műegész épp ígylétében, az elemekből összeálló világának megformálásában a közös motívumok dacára sem a lírai esszével és más Ady-prózákkal való egyezéseknek van meghatározó, azaz világképteremtő ereje, hanem a különbségeknek. Eltérő jelentést hordoznak a közös motívumok a versben, s ennek nyomán gyökeresen más szemléleti egész revelálódik általuk. Az új melléknévben volt fölismerhető a vers egyik kulcsfontosságú fogalma. A költői magatartás és a benne megnyilatkozó önszemlélet alapvonásai közé tartozik a lírai én, valamint az új közötti erős affinitás. A lehető legpozitívabb viszonyt alakít ki a költő mindazzal, amihez az új jelzőt vagy névszói állítmányt rendeli. Űj időknek új dalaival akar betörni az ország nyugati, Európával határos szélén; az új az énekes Vazul szerepére szánja magát; vértanúsággal ér föl, ha nem hallhatja az élet új dalait; s az ő új szárnyakon szálló dalának — egész teremtő egyéniségének — meghatározó vonásai, hogy győztes, új és magyar. Ez utóbbi, a zárósorban poénszerűen elhelyezett három melléknév, illetve névszói állítmány a vers egy és oszthatatlan költői szubjektumát minősíti több oldalról. Jelentéstartalmuk a legszorosabban összefonódik. A vers világképében és a művész önszemléletének különleges összefüggéseiben egymásnak mintegy szinonimáivá lettek. Az általuk megrajzolt képben önmagára ismerő költő fenntartás nélkül azonosul egyjelentésű hármójukkal. Gyökeresen másként látja az új szerepét a lírai esszé, de sok más egykorú Ady-írás is. Az újnak nevezett magyar társadalom Pusztaszer és az Európa-el-