Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)
Jemnitz János: Ady és Jaures
Jaurès nem marxista voltát, de mindjárt hozzátette, hogy Jaurès nem hitt az osztályharc elkerülhetetlenségében (?), és éppen ezért „távolabb áll a marxizmustól, mint tőlünk" (vagyis a liberális, polgári radikális áramlattól). Ami pedig a forradalom kérdését illette, Marczali e téren is sokkal sarkítottabb és ugyanakkor torzítottabb képet alakított ki, amikor azt fejtegette, hogy Jaurès a haladást „nem győzelmes, romboló forradalomtól várja", hanem tisztán evolúció révén reméli megvalósíthatni/ 1 (Ha e megállapításokat összevetjük Jaurès írásaival, akkor azonnal kiderül felszínes, elhibázott voltuk, hiszen Jaurès valójában sohasem utasította el a forradalom lehetőségét, mégkevésbé a burzsoázia, a tőkés rend elleni osztályharcot.) Ilyen kép alakult ki Jauresről a magyar kortárs irodalomban, s ebbe kell beillesztenünk az Adytól származó mozaikdarabokat. Végeredményben azt is mondhatnánk, hogy Ady sorai jól illeszkednek ebbe a széles pannóba. Ady valójában úgy vélte, hogy választott „második hazájában" Jaurès volt az, aki az internacionalizmus, antimilitarizmus, antiklerikalizmus valóságos hősévé emelkedett. De — ahogy ezt már jeleztük — ez így egy kicsit szépített portré lenne, s valóban érdemes közelebbről megnézni a végleges kép kialakulását. E kép kialakulásának történetéhez még két általános észrevételt fűznénk. Az egyik az időpontra, az észrevételek kronológiai elhelyezésére vonatkozik. Feltűnő, hogy Ady tulajdonképpeni érdembeli megjegyzései viszonylag szűkebb időintervallumból származnak, az 1904—1907-es időszakból. Igaz, van néhány utalása korábbról s méginkább későbbről is, de ezek végeredményben mégis elszórt, szinte véletlen jelenségek. Vagyis a kezdet egyértelműen 1904-hez, Ady párizsi megjelenéséhez tapad, itt kezdődött valami új az életében, szűkebb egyéni-érzelmi életében csakúgy, mint szellemi-eszmei képének kiteljesedésében, kitárulásában is. (Az időpontnál maradva megjegyezhetjük, a történelem, legalábbis a magyar progresszió történetének aligha teljesen véletlenszerű jelensége, hogy Adyval úgyszólván egy időben ért — valósággal zarándokolt — a német korszellemmel szakító, küzdő Szabó Ervin és Jászi Oszkár is Párizsba.) S ezzel el is érkeztünk a második észrevételhez. Ez a párizsi benyomások belső tartalmát érinti. Adyra ugyanis Párizs természetszerűen nagyon sokféleképpen hatott — intellektuálisan is. Ha pusztán a kulturális-szellemi progreszsziót tekintjük, akkor is nyilvánvaló, hogy a szabadgondolkodás „apostolainak", a polgári radikálisoknak néhány nagy parlamenti-politikai bajvívója csakúgy megfogta, miként — már a munkásmozgalom sáncai mögé tekintve — az olyan régi kommünárok példája, mint Jean Allemane-é, aki pedig a polgári pártoknak kategorikusan hátat fordított. S ami a polgári rendnek ezeket az ellenlábasait illeti, Ady ugyan, érthetően, már elsőrendűen a szocialistákkal foglalkozott, figyelmét azonban nem kerülték el az anarchisták kísérletezései sem, róluk is meleg hangon tudott szólni. Vagyis a progresszió általában széles nyomtávon volt képes belőle lelkes hangokat „kicsalni", ami persze nem zárta ki, hogy olykor még a szocialista vezetőkről is ne szóljon keserűen, sőt haragosan. Az egyik legkorábbi vázlata nem személyekről szóló kritikus írás. Még 1903-ból kelt, és a Nagyváradi Napló hasábjain jelent meg. Tehát abból az időből, amikor Franciaországban még fennállt a blokk a polgári radikálisok és a reformista „független szocialisták" között, de ez már repedezett, mind többen látták a szocialisták között, hogy e blokkot mihamarabb fel kell majd bontani. Tudjuk, a Combes-kormány tulajdonképpen folytatója volt a Dreyfus-botrányt 1 Marczali Henrik: Jean Jaurès: Die neue Armée. Századok 1915. 200. 1.
