Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Tasi József: Ady és Rippl-Rónai

Csak a felhők utazása lehet ilyen szép, és csodálatos. Különösen annak, aki szereti a felhőket nézni, aki azoknak a csodás szépségével tisztában van. Sokat néztem Ady Endre szemeibe, hosszan álmodoztam bennük és ahány szál selymesfényű szőr volt a szempilláján, annyi nevezetes állomásom volt, ahol megpihentem és elképzelhettem azokat a gondolatokat, amelyek ott belül elrejtőztek azért, hogy még beszédesebbek legyenek. Sokat elmondó szemei voltak az én Bandi barátomnak — sokat beszéltek nekem Parisról, és az itthoni életről is igen sokat meséltek el, egész légióját a megtörtént és megtörténendő dolgoknak. De ki lehetett érezni azt is, hogy mit akar írni, miféle folyamat megy végbe Isten-áldotta lelkivilágában, bensőjében. Szándékosan választottam ezt a témát és engedjék meg, hogy rövid emlékezésemben pár szóval visszatérjek rája, amikor impresszióimat elmondom. — Ady Endre festői szempontból nézve is nagyon érdekes alak. Szemei, nemcsak azért voltak szépek, mert feketék, mint a bogár, de főleg azért, mert álmos nézése mély és szerelmes, sokat mondó, talán azt lehetne mondani, hogy ennek a ritka lénynek, ennek a különösen szépen érző nagy embernek a lelke tükre volt. Merem állítani, hogy ha csak a szemeit rajzoljuk is meg, már egy igen hasonló Adyt kapunk. Én, mikor festettem, csak a szemét néztem, — erre fektettem a fő súlyt. Évekig beszélgettem ezekkel a nagy nézésű, okos szemekkel. — Mindent kiolvastam belőlük, a költőn kívül a legjobb embert, a gőgös mokány legényt, a széthulló magyarság tragikus szimbólumát, akinek különös egyénisége fenségességet árult el, mást, nagyot, nagyobb embert mint bárki korunkban. Szemében benne volt az egész ember, a sokszor megsebzett, az igazságtalanul megbántott, eredeti író ember. Kiolvastam ezekből a bársonyos, füstös, lusta szempillájú szemekből a nagy lenézőt, a lekicsinylőt. Csak a szája formája, a nagyon vastag, túl nagy nyelve volt még megfigyelendő, különösen, ha elítélt valakit, ami egyébként sokszor előfordult nála. Kevés embert szeretett, de szerette, ha őt sokan szeretik. Akit nem szeretett, azzal úgy bánt el, hogy többet nem volt kedve közelébe jutni. — Szarkasztikus volt, de csak azokkal, akik utánzói vagy irigyei voltak, vagy hogy „elkésett" embernek tartották azok, akiknek senki sem elég nagy és elég értékes, még ő sem. — Egész pontosan visszaemlékszem utolsó napjaira. — Nem tudom elfelejteni a képet, amikor szegény, beteg barátom az ágyban feküdt — ő különben sokat, sokáig ágyban maradt — ahol millió újság és a napi hírek elmondói közt felcsillantak nagy szemei. Felém nézett és szemeivel simogatott, ami nekem oly jól esett, oly sokat mondott. Éreznem kellett, hogy jó barátok vagyunk. Csak jó vártatva következett: »Mit csinálsz Jóska? Hogy vagytok? Mit csinál Lazarine?« és aztán: és egyszer már megint együtt kellene vacsoráznunk, csak magunkban — ugye? — Akkor, talán utoljára életében, nekem dedikálta utolsó könyvét. Felkelt, íróasztalához ült, tollat vett a kezébe és írni kezdett, de megkért, hogy legyek türelemmel és elnézéssel, mert már az írás sem megy úgy, mint kellene. Tudjuk azt, hogy végül megbénult a keze is, előbb a nyelve, úgy hogy nagy nehezére esett a beszéd. Folytatólagosan, nagy stációkkal, hebegve mondta el bajait, utolsó betegállapota okait. Ez — sajnos —• engem közelebbről érintett. A megbeszélt vacsora után ugyanis, kissé pityókásan kikísért bennünket és visszamenet elcsúszott, neki esett a tűzhelynek. Később, pár nap múlva, ki-