Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)
Czére Béla: Ady novelláinak világa
terjedelme sem jelent minden esetben egy időben és térben rövidre és szűkre korlátozott világot: egy vázlatosan jelzett, követett életfolyamat rajza is kerülhet a tárca ábrázolásának centrumába. Az előbbi tárcaműfaj-vázlat az írás középpontjába állított, kiemelt életanyagrészlet jellege szerint próbált különbséget tenni a par excellence genre és az attól természetszerűleg teljesen el nem választható variációk között, a továbbiakban viszont az Ady-tárcák eszmei-tematikai, hangvételi és stiláris törekvéseire, esztétikai minőségére próbálok utalni. A korai versekre jellemző idill és a persze kesernyés szkepszissel, rezignációval átszőtt szentimentalizmus életérzése, hangvétele, stiláris jegyei jelen vannak a Szilágyban és a debreceni lapokban publikált tárcákban is. E tanulmány terjedelmi lehetőségei miatt, csak a legfontosabb hangvételi, tematikai sajátosságokra s e tárca-műfaj buktatóinak legjellemzőbb törvényszerűségeire szeretném felhívni a figyelmet. De a legjellegzetesebb típusok, tárcavariációk példáit szándékosan igyekszem úgy felvázolni, hogy azok ne csupán a korai írásokból, hanem a tárcavonulat egészéből mutassák fel a novellaszintre való felemelkedést lehetetlenné tevő eszmei-művészi hiányosságokat, az írások konzervatív töltéseinek ballasztjait. Az életkép, helyzetkép — sajnos gyakran már eleve erőltetett, korántsem meggyőző — konfliktusainak, hamis feloldásuknak jellegzetes példája a biedermeier szerelmi idillbe mosódó Arnyak c. tárca. A feloldást, a banális idillt — mutatva az Ady-tárcák egy részének a XIX. századi magyar kispróza nem éppen legszerencsésebb hagyományaiba való ágyazódását — időnként a múlt század második felének divatos népszínmű-fordulatai hozzák, „építik fel". Elég, ha A hozomány falusi legényének a pénzszomját legyőző, lélektanilag teljesen hamisan ábrázolt, az erkölcsi példázat jegyében bemutatott házasságára gondolunk. De az életképbe helyezett morális tanmese — nem azonos ez Ady sokszor ugyan didakticizmusba hajló, de mindig harcos, gyakran forradalmi hangütésű politikai példázataival — későbbi tárcáiban is jelentkezik. Jellegzetes darabja ennek a konzervatív színezetű, erőtlen moralizálásnak a Vasárnapi Újságban publikált A „Két Elefánt" c. írás. A szentimentális hangvételű tárca is elsősorban Ady korai írásainak a jellemzője (Olga, Ne tudja meg, Rövid boldogság), de az exponált problémát érzelmességbe fullasztó tehertételtől vagy az írást banális happy enddel záró fordulattól később sem tudott teljesen megszabadulni (Az özvegy leány, Lacika békét csinál). Érdekes, hogy szentimentális hangvételű tárcáival kapcsolatban — például az Olga hősnőjének „tipikus" sorsát fájlaló, befejező meditációjában — Ady naturalizmust emleget. Valójában ennek a „naturalizmusnak" semmi köze sincs a századvég, századelő magyar prózájában ténylegesen előtérbe került, az élet, a társadalmi valóság árnyoldalait sötét színekkel ecsetelő s az emberi pszichét gyakran biológiai „fátummal" determináló irányzathoz. Ady „naturalizmusa" csak szórványos színfoltokkal jelentkező, a „századvégi lányok" és a „demi-monde-ok", 5 prostituáltak világa közötti, csupán a korai tárcáinak témáira jellemző naiv, álnaturalista különbségtevés. Ady novellisztikájával kapcsolatban történeti értelemben vett naturalizmusról semmiképpen nem beszélhetünk: legfeljebb a kiválasztott valóságrészlet megformálatlansága, felszínes ábrázolása révén beszélhetnénk egyes gyengébb tárcái kapcsán a mai értelmezésű naturalizmusról. A könnyebb fajsúlyú témáknak a speciális — gyakran szolidan erotikus L. a Margaréta c. írást.
