Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Székely György: Ady és a színház művészete

ők olyan örömmel szeretnének tőkésíteni. — A magyar színészet természet és igazság szerint az irodalomból sarjadzott, érte és általa élt. A magyar szellem azóta az irodalomban is kiterjeszkedett, kibontakozott, de a színészet eltávolodott tőle . . . Nálunk bőségesebben teremnek a színésztalentumok, mint bárhol is, de színészetünk rafináltságában is lealacsonyult komédiázás, az emberi és nemzeti lélek haladását, az új ideákat szolgálni nem tudó . . ." Ady szemében tehát lényegében csődöt mondtak a színházművészet hazai alkotói — tisztelet a kevés számú és őáltala is elismert kivételeknek. Amikor közelebbről ismerte meg a színházat, egy megrontott színházat ismert már meg — hogyan bízhatta volna hát rá a saját művészi mondanivalóját? Pedig sem sznob nem volt, sem pedig a drámaírást nem tartotta a saját számára lehetetlen kifejezési eszköznek. S mindkét állításra bizonyítékok is bőven akadnak. A műfajok köztársasága Ady publicisztikai tevékenysége igen széles skálán mozgott, még a szűkebben vett teátráliákat tekintve is. Brettlitől operetten át az operáig terjedt ez az érdeklődés. Ady mindegyikben fedezett fel, ha nem is ténylegesen meglevő értéket, de legalábbis lehetőséget. Ha a nagyváradi nyári szórakozásokról írva a félig német, félig magyar brettlire terelődött a szó, a műfaj kultúrpolitikai hatalmát, veszedelmét látta és láttatta meg: ,,A brettli is színpad. A deszkák pedig nagyhatalom! . . . Ami ezekről elhangzik, az mind kap befogadó fület, elrontható szívet ... s így lesz a kultúránk lassan-egyre — magyar helyett — brettli-kultúra . . ." De elmondta azt a „különvélemény"-ét is, hogy éppen ott, „tartalmas, értékes dolgokat produkálhatnánk egy másik fajtájú, szintén nagy missziójú színpadon, melynek azonban a neve — jó magyarul — brettli." Megfogalmazza pontosabban is ezt a lehetőséget, és az „irodalmi varieté"-ben határozza meg feladatát. Ugyanez idő tájt már itt mintha kollégája, Nagy Endre későbbi kabaréművészetének programját is kijelölné, körülhatárolná. Mulatunk c. cikkében így ír: „Nincsenek kifigurázni való méltán vagy méltatlanul híres hölgyeink és uraink? A magyar életnek nincs derűje már ... ? Politika, irodalom, művészet elmés kicsúfolásra várnak . . . Élőképek, mókák ötletei a levegőben röpködnek. Karikatúrára, elmésre, finomra vagy kíméletlenre sehol anynyi mód, mint itt. . . Egy művészi varieté rászorítaná komolyságra a színpadokat, s reparálna a lelkűnkön annyit, mint öt parlamenti ciklus." Sőt, Ady szinte már a szervezeti tervezgetések pontos ismertetéséig is eljutott. A kor egyik európai ötletét átvéve adja hírül, hogy „Überbrettli társaság toborzását vette tervbe egy pár nagyváradi fiatal író. ... Színésznők, színészek, könnyű rímű poéták, írók s muzsikusok csinálnák az estéket. Egyfelvonásos paródiák, énekes dialógok, kuplék, helyi vonatkozású egyéb apróságok volnának az überbrettli műsorán .. ." És azt remélte, hogy az a közönség, amelyre gondoltak, „bizonyára megérti az überbrettli — hogy úgy mondjuk — filozófiáját is.. — Az Überbrettli Váradon nem valósult meg. Papp Viktor azonban úgy tudja, hogy Ady már ebben az időben is írt névtelenül kabaré dalszövegeket egy Baumann nevű kupiéénekesnek. Párizsból Pestre visszatérve, 1905 elején pedig szerette volna megszületni látni azt a publikumot, „melynek a vers, a szép vers, a muzsika mindent pótolna" — tehát egyfajta irodalmi színpad közönségét. Ezek a gondolatok öltöttek testet minden bizonnyal Nagy Endre kabaréjában, amelyet Ady rendkívül nagyra becsült, s amelynek a számára köztudomásúan