Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Kispéter András: Ady és a szecesszió

magát a Nyugat-mozgalmat sorolja. Ez a felosztás elfogadhatónak tűnik, annál is inkább, mert a frontális áttörést valóban Ady fellépése és a század elején jelentkező új költői, írói generáció jelenti. Az előző nemzedéket még sok szál köti a nép-nemzeti iskolához, az Adyval induló mozgalom viszont, mint ezt Bori Imre elemzései is tanúsítják, már sok tekintetben előre mutat, magán viseli az avantgárd nem egy jellegzetes vonását is. A Nyugat íróit már a századelő Budapestjének mozgalmas élete érleli írókká, számukra a nagyvárosi élmény már megmásíthatalan tény, elfogadják akkor is, ha sok tekintetben tiltakoznak ellene. Ezért tudja az új generáció megérteni, magáévá tenni a nyugati országokban a polgárosult társadalmak, a nagyvárosi élet talaján létrejött izmusok eredményeit, látásmódját, kifejezési eszközeit, újításait, beépíteni azokat a kor szecessziós életérzésébe és saját művészi világába. Mindezt a magyar poltikai közéletben végbement változások is elősegítették. A vízválasztó az 1905-ös év társadalmi és politikai válsága, amikor a negyvennyolcas ellenzékiség végleg devalválódik, lecsatlakozik a klerikális és feudális jobboldal mellé. Ekkor tör be Ady Endre Párizson keresztül Dévénynél, vállalva a magyartalanság, a „hazátlan bitangság" vádját is, és nyit új utat a magyar költészet számára. Itt marad le a szecesszió első generációja, amely nem képes szakítani az egyre illuzórikusabbá váló hagyományos nemzetszemlélettel, nem tud kilépni a korábban szükségszerű, magateremtette „külön", nem egyszer „különc" világból, technikájában, kifejezési eszközeiben, amelyek még a múlt században alakultak ki, elmarad a fiatalok bravúros, a Nyugaton elért eredményeket már magukba szívó és felhasználó művészetétől. Más megvilágítást kap a Nyugat-mozgalom is, ha figyelembe vesszük, hogy látásmódban, életérzésben, szemléletben szerves folytatója azoknak a törekvéseknek, amelyekkel a közvetlen előttünk járó generáció is küszködött. Talán így nem tűnik annyira újnak a Nyugat-mozgalom Magyarországon, nem húzható olyan erős cezúra a nyugatosok és a között, ami előttük a magyar irodalomban már létrejött, világossá válik, hogy a mozgalom nem egy esetben csak kiteljesítő je, szintetizálója annnak a folyamatnak, amely az előző nemzedékkel indult. De világos lesz az is, hogy a Nyugat-mozgalom nem előzmény nélküli, s tarthatatlan az a felfogás, hogy a nyugatosok nemzedéke nem csinált egyebet, mint meghonosította nálunk a múlt századi izmusokat. A Nyugat írói valójában nem voltak egyik irányzat követői sem, noha tanultak azok nyugati képviselőitől, hanem indulásukkor szinkronban voltak a kortárs nyugati irodalommal. Igaz, pár évvel később, az avantgárd mozgalmak kibontakozása idején, többen közülük már nem tartottak lépést az új törekvésekkel, de letagadhatatlan tény, hogy ők voltak az előkészítői, bábái a magyar avantgárdnak, és néhányan megvalósítói is. A szecesszió két nemzedéke között —• könyvek, tanulmányok sora, legárnyaltabban Király István monográfiája tanúsítja — Ady a vízválasztó. Az Űj versek nemcsak az előző generációval, de Ady korábbi önmagával szemben is forradalmian új mind látásmódban, mind kifejezőeszközökben. Annyira új, hogy Kosztolányit és Babitsot is meghökkenti. Ugyanazt hányják Ady szemére — levelezésük bizonyítja —-, amit a konzervatív kritika: a „magyar ugar"-verseket, érthetetlenségét, modorosságát stb. Nem csupán féltékenységről vagy a költői alkatok különbözőségéről van itt szó — bár erről is —, hanem elsősorban arról, hogy az „ősmagyar, nemesi származására", negyvennyolcasságára büszke Babits és Kosztolányi még erősebben kötődik a konvenciókhoz, a hagyományokhoz. A