Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Kispéter András: Ady és a szecesszió

a két felfogásban, hogy mindkettő elmossa a határt a XIX. század második felének izmusai és az avantgárd mozgalmak között. Mario de Micheli, a neves olasz marxista esztéta, a modernizmus fogalmát már nem terjeszti ki az avantgárdra, a két korszakot határozottan különválasztja egymástól. Szerinte a modernizmus „a XIX. század végén s a XX. század elején fellépő azon művészi irányzatok egyik összefoglaló elnevezése, amelyek a művészet megújítását pusztán a művészi formák megváltoztatása, felbontása révén úgy próbálják elérni, hogy az avantgardizmus valóságfeltáró célkitűzéseit nem teszik magukévá".

3 Ez a meghatározás, ha nem is teljesen kielégítő, jobban megközelíti az igazságot. Micheli ott téved, amikor a „modernizmust" csak a formai jegyekre szűkíti, nincs tekintettel a mögötte meghúzódó magatartásformára, látásmódra. Ügy hisszük, Aragonnak igaza van, amikor azt mondja: „... semmiképpen sem csatlakozhatom azokhoz, akik az alkotás ellenségének tartják azt, amit különös nyelvi fordulattal modernizmusnak neveznek".

4 Véleményünk szerint a „modernizmus" elnevezés — éppen mert anyny if élek éppen értelmezik — nem a legszerencsésebben megválasztott terminus, legfeljebb bizonyos művészi jegyek, jelenségek jelölésére használható — mint ahogy sokan erre is használják —, és semmiképpen sem alkalmas korszakokat átfogó irányzat megnevezésére. A századvégi izmusok (naturalizmus, impresszionizmus, szimbolizmus) és az első avantgárd mozgalmak (expresszionizmus, futurizmus, kubizmus) közötti két évtizedet a művészettörténet külön korszakként tárgyalja, noha az európaszerte kibontakozó hasonló jellegű mozgalmaknak nem volt közös elnevezésük. Nevezték „szecesszió"-nak, „Jugend-stieP'-nek, „modern style"-nak, „art nouveau"-nak, „style 1900"-nak, „belle epoque"-nak stb., de lényegében ugyanazt értették rajta. Nem is az elnevezés a fontos, bár a szecesszió, amely kivonulást jelent, talán mégis leginkább kifejezi a mozgalom lényegét, s a közép-európai hagyománynak megfelelően nálunk ez vált általánossá. A nehézséget inkább az okozza, hogy a szecesszió még a századvégi „izmusok" értelmében sem hozott létre egységes stílust: a sokféleség, a tarkaság, az egyéni kezdeményezések gazdag skálája jellemzi. Ahány művészi egyéniség, annyi út, elképzelés, próbálkozás, nemegyszer kudarc, zsákutca. De éppen ez jellemzi a kort: az egyéniségnek, az individuumnak ez a túlhajtott, túlhangsúlyozott kultusza. A kor jelszava: „Légy tenmagad!" — kimondva, kimondatlanul — az újra irányuló művészi törekvések alfája és ómegája. A művészettörténetben meghonosodott szecesszió terminust irodalomtörténészeink közül is többen használják, ha nem is mindig ugyanazt értik rajta (Halász Gábor, Sőtér István, Bori Imre, Diószegi András, Juhász Ferencné, Pór Péter). Úgy érezzük, nem indokolt azoknak az aggálya, akik a szellemtörténet hatását vélik felfedezni az ilyen „korstílus" elnevezések mögött. Ezek teszik lehetővé, hogy megrajzoljuk egy-egy kor szellemi arculatát, kimutassuk alkotóinak sajátos, megkülönböztető művészi szemléletét, magatartásformáját. Ezt szem előtt tartva élesebben rajzolódik ki egy-egy alkotó sajátosan egyéni arca is: mi az eredeti művészetében, ami csak az övé, és mi az, amit a kor ízlése, a 3 Mario de Micheli: Az avantgardizmus. Bp., 1965, Gondolat K. 528. 1. 4 Louis Aragön: Ên is a Modern Style szülötte vagyok. A szecesszió. Szerkesztette: Pók Lajos. Bp,, 1972. Gondolat K. (A továbbiakban: Szecesszió) 446. 1.