Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Kovalovszky Miklós: Ady költészetének nyelvi rétegei

ként épültek be a fejlődés folytonosságába, vagy esetleg maradandó hatás nélkül kihullottak az idő rostájából, elmerülve a feledésbe vagy elsüllyesztve a furcsaságok poros panoptikumába. Az egymásra torlódó irányzatok mellett azonban aránylag ritka, hogy valaki a maga egyéni művészetével hirdessen stílusforradalmat, vagy mutasson a hagyományoktól elszakadó új irányt a fejlődésnek, mint Cézanne, Picasso, Baudelaire, Ady, Bartók. Ady berobbanása a magyar irodalomba — bár az Űj versek vulkánkitörését előkészítették és jelezték a Budapesti Naplóban 1904 tavaszától sorjázó költemények — megrázkódtatta költészetünknek az Arany János-i, „népnemzeti" hagyományokra emelt, de málló anyagú, talmi habarcsdíszekkel ékített s mégis megingathatatlannak hitt épületét. Ady fogadtatása, fellépésének visszhangja hasonló volt Petőfiéhez. (L. Endrődi Sándor: Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842—1849. Bp., 1911.) Öt is támadták és vádolták, s nemcsak a versek tárgya és hangja, hanem a kifejezés formája is meghökkenést keltett. Meglepő mégis, hogy költészetének legközvetlenebbül ható és érzékelhető, elsődleges elemét, megjelenítő formáját, újszerűségével, szokatlanságával a legtöbb vitát és bírálatot kihívó költői nyelvét az Ady halála óta eltelt több mint fél század alatt sem vizsgálták meg módszeresen és a maga teljességében. Mindössze két kísérletről szólhatunk: Laczkó Gézának a Nyugat 1909. évi Ady-számába írt tanulmánya (Ady költői nyelve) filológiai elemzőkészséggel és művészi érzékenységgel, de csapongó ötletszerűséggel ad jellemzést Ady költői nyelvéről, három kötet: az Űj versek a Vér és arany s Az Illés szekerén alapján; Szemere Gyula disszertációja (Ady Endre költői stilisztikája. Székesfehérvár, 1941.) tárgyának alapvetéseként rendszerez, de vázlatos áttekintést rajzol a költő nyelvkincséről, stílusának nyersanyagáról és eszköztáráról. Lényegbevágó megfigyeléseket tesz Barta János is Khiméra asszony serege c. tanulmányában. [L. Magyar századok. (Horváth János emlékkönyv) Bp„ 1948. 278—298. 1.] * Mielőtt szorosan vett tárgyunkra térnénk, azt hiszem, nem érdektelen, s a további elemzés szempontjából is hasznos idézni, esetleg egymással szembeállítani néhány, Ady költői nyelvművészetét általában jellemző véleményt. Laczkó Géza említett tanulmánya Ady stílusának éppen vitatott magyarságát emeli ki:,,... itt-ott meglátszik rajta, hogy szereti az új francia lírát. De nyelve magyarosság-hiányáról szó se lehet. Az igaz azonban, hogy ez a magyarság nem annyira ismert elemekből épül, mint inkább lelke autochton magyarsága; nem anyagot, csak mintát vesz; nem átvesz kifejezést, hanem átgyúr. Magyarsága nem lenyesett virág költészete díszéül; még mag korában került bele, onnan nőtt ki." (Nyugat 1909. jún. 1. 10—11. sz. 569. 1.) A továbbiakban azt mondja Laczkó, hogy „meglep Ady nyelvi eszközeinek egyszerűsége, állandósága, eljárásbeli egyformasága" (uo.). Ezzel szemben Babits így ír ugyanabban a Nyugat-számban: „Övé a nyelv is, és gazdag: nyelv és képzelet egyek. Csak úgy dőlnek a jelzők és a mellérendelt igék: buggyan a szó: ez a gazdagság. Nyelve dacos nyelv, sokszor dacosan pongyola, máskor dacosan erős, és néha tökéletesen tömör. Bámulatos kifejező árnyalatai vannak ... S ez az igazi, önként fakadó lyranyelv annál őszintébb és megragadóbb, mert tökéletesen magyar. Szavainak olyan magyar hangulatuk van, hogy nyelvérzékünk összes húrjait harmóniára hangolják". (567. 1.)