Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Rónay László: Analóg jelenségek Kosztolányi és Ady költészetében

Megint kettejük látásmódjának különbségére figyelmeztet e két vers analógiája. Adynál a halál kultusza elsősorban az élet teljesebb megismerésének és átélésének eszköze. Kosztolányi eljátszik a halállal. Az elmúlással való küzdelem nem egzisztenciális kínja, nem a kiteljesedésért vívott fogcsikorgató küzdelme, hanem költői témája. Ady szembeszáll a Nagyúrral, hogy kiküzdje tőle azokat az eszközöket, melyek a messzeségbe röpíthetik hajóját. Kosztolányinál mindez megszelídül, természetes ihleti alaphelyzetté módosul : Fejembe szállott a fekete méreg, szemembe fürge részegség piheg. Kávén, dohányon dőzsölök, henyélek, mint a komoly, vidám keletiek. (Az ihlet perce) Maga fokozza le a vers balladai indítását, amikor, szemben Adyval, aki a küzdelmet, az ihletért és az ihletés anyagi eszközeiért folytatott harcot szinte mitizálja, a könyvek biztonságába húzódik, s a költő fő életterének ezt a közeget vallja: Indul a könyvtár, mint egy büszke gálya, a padló életemnek Szaharája, és egy pohár víz a nagy óceán. Ady ,,föl-földobott kő" módjára újra és újra az ihlető, megnyugtató szülőföld közelségébe vágyik vissza. Túlcsigázott neuraszténia ja elől falujába, a megbocsájtó és megnyugtató szülőföldre menekül. Kosztolányinál is felbukkan hasonló kép a Mágiában, mintegy élő cáfolatául annak a jaspersi gondolatnak, hogy a mai kor nagy alkotói csak a szkizofrénia rabságában tudják megközelíteni a vágyott teljességet: Alföldi táj, vulkáni szörnyű róna, olvadt aranyba fürdő búzatenger, neuraszténiám bús ringatója, vad dajka, ki megvertél, hogyha sírtam, és mostohám, hisztérikus cseléd .. . (Pipacsos, alföldi út, forró délután) Adynál is, Kosztolányinál is mindez álarc. Mindketten kétségek között, vívódva keresik az „én" helyét a társadalomban, mindketten nagy önvallomásaikban utasítják el maguktól a pirandellói értelemben megkettőzött „én" csábítását. Az induló Kosztolányi költői átalakulásának egyik fontos vallomása ilyen vonatkozásban a Gyűlölöm magamat: Hogy gyűlölöm magam! Mindig csak Én! Változva folyton s mégis változatlan. Tükörszobába járok. S száz alakban másolja halvány képemet a fény. Csak Én! Csak Én! A végtelen egy Én! Kié a szirtben szunnyadó szobor-más? Arcom kacag belőle: hű —• de oly más. Kié az árnyék a falon? — Enyém.