Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Rónay László: Analóg jelenségek Kosztolányi és Ady költészetében

hanem ellenszenvük kölcsönös. A csak esztétikai mércével mérő költő nem tudott rezonálni a másikra, aki a költészetnek más, tágasabb funkciót tulajdonított. ,,A pénz s a szerelem mellett — írja Király István — a halál volt az Űj versek s a Vér és arany Adyjának egyik legjellegzetesebb költői motívuma." A szüntelenül tépett idegrendszerrel vívódó költőnek természetes társa lett az elmúlás. A halál kultusza is ott gyökeredzik a századvég költészetében. A magányos ember lázadó reménykedése él ezekben a versekben, hogy talán a halál titokzatossága kárpótolja majd az elvesztegetett életért, s a halál élménye válik az élet kiteljesítőjévé. Ady is, Kosztolányi is megjárta ezt az utat. A pályakezdő Kosztolányi legérzékletesebben, legvégletesebben talán a Mors bacchanalis félelmetes látomásában, amely egyszerre idézi Arany János Hídavatásának tragikus ,,seregszemlé"-jét és a századvég halállal kacérkodó látomásait. A halálközelség érzése élete végéig elkíséri. Még a bohócálarc mögül is kibukkan kedvelt rímpárjában, az ,,álarc-halálarc"-ban. Mint ahogy hű társként szegődik melléje az általa teremtett ,,Ös Kaján", akihez így fohászkodik A sötét párkában: Nem kérdezem, tündér vagy-e, banya? A szeretőm leszel száz éjszaka. Az életem péntekjén fölkereslek, hozzád őrjöngve fölfohászkodom, és kérem az igét, a szót, a kulcsot, lábadra ejtve ráncos homlokom. Lassú nekem az élet — sokszorozd meg, és adj a láznál lázabb lázakat. A század végétől Budapest arca rohamosan átalakult. A nagyváros kapitalizálódni kezdett. Az életforma is megváltozott: a nyugodt polgári élettempót lázas lüktetés váltotta föl, mely már nem figyelt az egyes emberre, az emberi viszonyokat eltárgyiasította, s a régi erkölcs helyébe a szerzés mohó morálját állította. Elképesztő méretekben megnőtt a felesleges emberek és az öngyilkosok számaránya. Az irodalmat is megtizedelte az öngyilkosság. Soha annyi önkezével életét veszítő író, mint a század végén és az új század elején! Volt azonban egy másik művésztípus is, amelyik elfogadta ennek az életstílusnak a kihívását. Dacosan, lázadozva, a menekülő ember fáradt, mégis gőgös tartásával: Ady, ironikusan, az ihlet lehetőségére figyelve: Kosztolányi. Ihleti helyzetet jelentett számára a kártya meg-megújuló izgalma, a nyerés extázisa (A kártyás diadala), de a veszteség lehangoló élménye is (A kártyás sír). Ö is érzi azonban a kielégületlenséget, az emésztő elégedetlenséget: De éjidőn szörnyűket álmodunk. Jönnek felénk' piros, kis ördögök, izzó vaspántba lüktet homlokunk, sárkányok űznek, krampusz ránk röhög. Mint a fegyencek járunk szédelegve cselédlépcsőkön mocskos éjjelekbe, tengert iszunk s szomjunknak nem elég, éhségünket eteti az ebéd. Kincsek között, bársonyba, jóllakottan, dús asztaloknál vagyunk éhesek,