Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Baróti Dezső: Az Értől az Oceánig (A vizek motívumhálózata Ady költészetében)

A Paris, az én Bakonyom állandóan a két égtájra utaló képei is jól mutatják, hogy Ady kétségbeesetten vergődik Pest és Párizs s a jelölőjükké megtett Duna és Szajna között. Amikor ezt a versét írta, mint ismeretes, szinte menekült a hazai progresszió csatavesztése, az egyre provinciálisabbá vált belpolitikai viszályok és a személyét ért támadások, vagy ahogy ő mondta, „a szájas Dunának" „Pandúr-hada" elől. Jó barátja, Révész Béla a következőket írta akkori idegállapotáról: „Ijedeztem, hogy Ady valamiképpen kárt tesz magában. Volt elgondolása is a halál módjáról, idegen földön idegenül meghalni."

7 Ezt a morbiditásával is a kicsinyes magyar világ elleni lázadását hordozó „elgondolását" vetítette rá később a Szajnára, mely így szomorú halálvágya mellett Párizs-rajongásának is kifejezője lett: Itt halok meg, nem a Dunánál. Szemem nem zárják le csúf kezek. Hív majd a Szajna s egy csöndes éjen Valami nagy-nagy, Bús semmiségbe beleveszek. Bár a Szajna, a Dunához hasonlóan Adynál gyakran politikai jelentést hordoz, mégis meglepő lenne, ha időnként nem sötétítette volna el ezt is halált érző melankóliával. Ez valóban többször meg is történt, így talán legismertebb Párizs-versében is, a témához illően a nyárba beleborzongó ősz — hervadás — halál képei kíséretében : Ballagtam éppen a Szajna felé S égtek lelkemben kis rőzse-dalok. Füstösek, furcsák, búsak, bíborak, Arról, hogy meghalok. (Parisban járt az Ősz) Egyik legmélyebb Párizs-versének, az Ujjak a Szajna bánnak a struktúrája a vizek költészetének gyakori, s mint láttuk, Adynál másutt is több ízben előforduló szituációjára épül fel, arra, amit kissé iskolásán akár így is megfogalmazhatunk: a költő megáll valahol a parton, s a víz látványa meditációt vált ki belőle. Magát a látványt nyilvánvalóan többször végignézte éjszakai barangolásai során. Végignéztük magunk is — először ifjú korunkban —, igaz már Ady szemével, mert az Ujjak a Szajnában szépségeire Sík Sándor könyve és szemináriumi elemzései során már korábban felfigyeltünk. A szűk partok közé beszorított Szajnaparti lámpák a vízre rávetítődött és valóban a hosszú ujjakhoz hasonló tükörképei Ady idejében, amikor még gázlámpákkal világítottak, talán még különösebb színhatást adhattak, mint ma. A víz furcsa, nemegyszer percenként váltakozó játéka éppen ezért egy impresszionista jellegű színorgiára alapozott verset is inspirálhatott volna (a század elején jónéhányan aknázták ki ezt a lehetőséget), Adyt azonban ez a lehetőség nem kísérti meg. Ö, hogy úgy mondjuk, nyersen, brutálisan belevágja, „rákeni" a színeket a versére, amelynek egyébként már az első strófájában az emberi sors kísérteties hordozójává teszi meg a Szajna sötétes hullámait: 7 Révész Béla: Ady trilógiája. Bp., 1935. Nova Irodalmi Intézet. 55. 1.