Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)
Baróti Dezső: Az Értől az Oceánig (A vizek motívumhálózata Ady költészetében)
pán ebből az egyetlenegy versből kiindulva, beszédes példákat talál a tavakhoz kapcsolódó poétái asszociációk jónéhány sokatmondó megnyilatkozására. Még arra a hipotézisére is, hogy a vizek költészetének egy-egy motívumát nemegyszer sajátos akusztika kíséri. Ügy látszik ugyanis, hogy az a „rapszodikus előadásmód, strófátlan versépítés, az örökös fokozás, szervetlen — többnyire anaforaszerű — ismétlés s olykor gagliardiába játszó, kattogó-kattanó, szabálytalanul rímelő, gyors ütemezés: az ötösök rendje", amit Király István sommás voltukban is a lényegre utaló szavakkal a vers formai sajátságai gyanánt jelölt meg, mintha szintén hordozna valamit a Starnbergi tavon történt csónakázás konkrét élményéből, mégpedig főképp ritmusélményéből, hiszen az evezők csapkodásából egy többé-kevésbé szabályos ritmus zaját halljuk ki. 1910 augusztusában, Csorba-tói tartózkodása idején született meg, tehát ismét egy konkrét táj élménnyel kapcsolatos, a reprezentatív Ady-versek közül való A föltámadás szomorúsága. A költeményt Földessy Gyula visszaemlékezése szerint maga Ady is legnagyobb versének nevezte. A több, bonyolult motívumból álló versből, amelynek szubjektív mondanivalója Ady Lédával való szakításának és élete valamilyen újrakezdésének terve körül kavarog, témánkhoz csak az utolsó húsz sor tartozik. A tó képéhez Ady, amint azt már az előbb is láttuk, gyakran erotikus asszociációkat fűz. Talán itt sem véletlen, hogy a tó az „édes, meleg száj" említése után tűnik fel, s a két képet az is szorosan öszszekapcsolja, hogy mind a kettőhöz ez a kérdés kapcsolódik: ki vagyok? De a tavak költészetében az áterotizálás mellett az is gyakori, hogy a tó tiszta vize tükör is a szemlélő számára. A föltámadás szomorúságának Adyja is a „tükröt, a varázsosat, a megismertetőt" keresi benne. Az a magatartás jellemzi tehát, amit Gaston Bachelard a víz tükrében megjelenő arcában passzívan gyönyörködő mitológiai Nárcisz képével szembehelyezve, a személyiség problémáit is hordozó s így az előbbinél tartalmasabb „aktív nárciszizmus"-nak nevezett el. Az ortodox pszichoanalízis egyoldalú értelmezésével szemben Bachelard a narciszizmus ambivalens voltát is hangsúlyozza. Ez ugyanis szerinte nemcsak a víz színén visszatükröződő arcban való elgyönyörködés, illetve a boldog, problémátlan önmegelégedés formájában jelenhet meg: a víz kozmikus tükre, minden mesterséges tükörnél előteljesebben, egy önmagával elégedetlen, önvádoló, önkínzó mazochizmust is kiválthat a szemlélőből. 0 Mint láttuk, ebből az érzésből már a Léda-szerelem kezdetén megszületett A tó nevetett többjelentésű halálvíziója is tartalmazott valamit, de ami ott még inkább csak képes kacérkodás volt a halállal, az a Lédával való szakítás szándékát kísérő A föltámadás szomorúságában már az önmarcangolás kegyetlenségével tört fel harmóniát reménytelenül kereső lelkéből : Én azt várom: valaki majd Hívni fog S édes, meleg szájjal Súgja meg majd, hogy ki vagyok. Itt tó van a Tátra ölén, Csillogó, tiszta, vad, Keresem benne a századokat, Az életemet, A sírtáró dalokat. 6 Bachelard, G. : i. m. 34—43. 1.
