Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Baróti Dezső: Az Értől az Oceánig (A vizek motívumhálózata Ady költészetében)

esendőségét a Természet örök erői nevében kikacagó vizek motívuma nemcsak Adynál található meg. A magunk részéről leginkább mégis a tónak a különös nevetésnél is erőteljesebben érvényesülő áterotizálását hangsúlyoznánk. (Király István elemzése során egyébként erről is szól.) Már az első sorokban is ez az áterotizálás dominál, az idegen országban meglátogatott tó ugyanis nemcsak „idegen ölű", hanem „ringató ölű" is. Az áterotizálás ezután az egész versen keresztül többször is megismétlődik: később — mintha csak a pszichoanalízis egyik közismert tételét (a tó: anya és szerető) ismételné — hol „szerelmes karú"-nak, hol „szerelmes ölű"-nek nevezi Ady a tavat. A versben „szent sír"-nak is nevezett tó látványa által felébresztett pillanatnyi halálvágyból (amit egyébként a vizek folklórja szintén sok változatban ismer) a költemény magyarázói az öngyilkosság szándékát olvasták ki. Az „ölelni tudó" tóba való beleveszés nosztalgiája azonban épp annyira a nemi aktus vágyára is utalhat, hiszen ennek fiziológiailag is determinált közös „halálában" a szerelem költői által számtalanszor megénekelt férfiúi tapasztalat már jóval a pszichoanalízis tanításai előtt Érosz és Thanatosz együttes jelenlétét érezte meg. Egy kis túlzással akár azt is mondhatnánk, hogy Ady szavait ebben az esetben épp úgy nem szabad valóságos suicidium-vágynak értelmeznünk, mint a szerelem és a halál kapcsolatát játékosan megfogalmazó Babits Esti dalának némiképp szintén a tavak motívumköréhez tartozó sorait. A Starnbergi tó látványa, amint ezt már többen megfigyelték, egyebekben is erősen antropomorüzált, harsog, kiabál, zúg, akárcsak Lamartine előbb már említett versében az a Brioni tó, amelynek újbóli említése azért is ide kívánkozik, mert a Le Lac alaphelyzete (csónakázó szerelmesek), sőt tájképének néhány eleme (hegyormok, zúgó víz) s az általuk kiválasztott sors-meditáció némi rokonságot mutat Ady versével. Aligha valószínű azonban, hogy Ady valaha is olvasta Lamartine versét, s így bizonyára nem hatásról, hanem pusztán a hasonló szituáció által kiváltott párhuzamról beszélhetünk. Most már csak A tó nevetett morális didaxisfélét tartalmazó sorairól kell néhány szót szólnunk. Ezek, ha kesernyés mellékízzel is, az Ady egyéb verseiből ugyancsak jól ismert élniakarását éneklik: Szállunk, rohanunk: Óh, menni, menni, Óh, élni tovább, Bús kínok alatt Járni, szenvedni, De lenni, lenni. Az idézett sorokban már az első olvasásra is feltűnőek az imperativus funkcióját is hordozó infinitivusok (a versidézet tizenhat, egyébként nem egyformán hangsúlyos szavából összesen kilenc ige, méghozzá erőteljesen hangsúlyozott ige). Ezek a nyelvi kifejezés eszközeivel csak fokozzák az élnakarás parancsát, mégha egy „bús kínok"-kal kísért és Ady más verseiben szintén sokféle változatban előkerülő „és mégis" élniakarásét is. A tó nevetett soraiból, bár maga a cím önmagában ezt szuggerálja, mégsem a tengerszemek friss, tiszta vizéhez, a kék ég visszatükrözőjéhez gyakorta hozzáérzett derűs, harmonikus életörömet olvasunk ki. Díszharmonikus vers ez és amint az a vizek költészetében nem ritka, szomorú is. A nagy témakörhöz azonban nemcsak szomorúság kapcsolja. Ha Gaston Bachelard ismeri, csu-