Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Baróti Dezső: Az Értől az Oceánig (A vizek motívumhálózata Ady költészetében)

A szimbólumok természetének megfelelően a két értelmezés mégsem zárja ki egymást, hanem mintegy összefonódva, egymásra tapadva van jelen a versben. A vele rokon A nagy posványon át ellenben már valóban Ady boros-leányos éjszakáit idézi, deákét utolsó „rácsapó" strófájában a pocsolya Ady magyar sorsélményének, közelebbről az újat akaró magyarok sorsának képévé nő. A magyar múlt és jelen egymásba mosódó vízióját a ködös ,,ó-nádasok" és „hínáros utak" képeivel is kísértetiessé tevő Az eltévedt lovas soraiban a halálszagú, ingoványos vizek újabb, történeti távlatokba kivetített változata jelenik meg. Az ilyen vizek képeinek valamilyen ellentétes fogalommal való szembeállítása néha a szürke környezetből való elvágyódásának kifejezésére szolgál. „Mocsaras rónán bércekre vágytam" — olvassuk például az Ének a porban egyik strófájában, máskor pedig felszabadultan nevezi magát „pocsolyás Értől elszakadt legény"-nek. Míg a halódó, poshadt vizek kezdettől fogva jelen vannak a kiforrott Ady költészetében, a kristálytiszta állóvizek, a tavak úgy látszik hiányoznak Ady korai tájélményéből. Szülőfaluja tájékán vagy akár később is leginkább csak olyan ingoványos állóvizeket láthatott, amelyek épp azt a tükörszerűséget nélkülözték, ami a képzelet számára a tavakat egy kis universummá, az egész Természet hordozójává teszi. Épp ezért sokféle asszociáció fűződhet hozzájuk. Lehetnek az élet, a megifjodás, a feltámadás vizei, mint Petőfi János vitézében (alighanem erre emlékszik vissza Ady, amikor a Margita élni akarban egy helyen a „mesék mély szerelem-tóját" emlegeti), de a halálé és a melankóliáé is. Ugyanakkor partoktól közrefogott ölük (ilyenjük csak a tavaknak van, egyéb vizekkel kapcsolatban alig mondjuk ezt a szót), egy erotikus antropomorfizáció lehetőségeit hordozzák. A szeretett nő alakja egyébként még az olyan tó-versnek is gyakori velejárója, amelyekben nincs közvetlen antropomorfizáció. De legyen bár csendes vagy háborgó, minden vizek közül leginkább talán a tó látványa váltja ki az emberben azt, hogy saját sorsa felett gondolkozzék. A tó tükrét már azért is egykönnyen sorsunk tükrének tekinthetjük, mert valóban látjuk benne magunkat. Ez a nárcisztikus helyzet nemcsak a testi valóságunk szemlélésére késztethet, hanem valamilyen édes vagy keserű lelkiismeretvizsgálásra is. A világirodalom Rousseau Nouvelle Hélo'ise-ától a füredi partokon elesettsége felett kesergő Csokonaiig vagy a tó partján szintén kedvesét sirató Lamartine híres verséig sok remek példáját ismeri a tavakhoz kapcsolódó meditációknak, s ez annyira feltűnő, hogy ebben a kapcsolatban alighanem képzeletvilágunk bonyolult mechanizmusának szinte törvényszerű megnyilatkozását láthatjuk. Az a mindössze néhány „tó-vers", amit Ady írt, szintén ezt a sejtésünket látszik igazolni. Különösen az aránylag korai A tó nevetett gazdag az olyanféle asszociációkban, amilyenekre az előbbiekben nagyon vázlatosan kitekinthettünk. Ady ezt a versét 1905 májusának végén írta, amikor Lédával együtt Bajorországban járt. A tó az a Starnbergi tó, amelybe II. Lajos bajor király, a dekadens szépségek rajongója, beleölte magát, tehát már eleve egy művésziélek öngyilkosságának asszociációi kapcsolódtak hozzá, ami talán azt is megengedhetővé teszi, hogy a versből kiolvasható halálvágyat ne komoly elszánásnak, hanem csak a genius loci által felkeltett pillanatnyi hangulatnak tekintsük. Király István, aki behatóan elemezte ezt a verset, központi motívumát az egészen végigvonuló s már a címmel is hangsúlyozott különös nevetésben ismerte fel. Sokoldalú elemzéséhez azt is hozzátehetjük, hogy az emberi sorsok