Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Schweitzer Pál: Ady vezérversei (Állomások a művészi önszemlélet alakulásának útján)

nem a Szent Lélek karavánja ciklus diadalmas harci indulóját fújja, de még nem hallatszik ki belőle a Sípja régi babonának, hogy „Édes népem, szól a sípszó, Sohse lesz jól, sohse látlak". A „sokszínű" ellenzéki tábor vereségének tudomásulvételét megelőző napok ellentétes érzéseiből teremtett egyensúly arról tesz vallomást, hogy a világkép kiteljesedése csak a formaalkotás széleskörű differenciálásával mehet végbe. Röviden emlékeztetek rá, hogy a mű mennyire összetett, milyen sok jelentésű. Radikálisan leegyszerűsödtek ugyan az élettartalmak, mert így kívánja ezt a még el nem dőlt sorsfordító küzdelem. Ez a vers legfőbb üzenete. Az élettartalmak leegyszerűsödésével kapcsolatos költői állásfoglalást viszont több jelentésrétegből összetevődő, bonyolult formavilág közvetíti. Sokszorosan módosul tehát az alapjelentés üzenete a közvetítések során. Lényegesnek és lényegtelenek a nyitóstrófában kimutatható feszültsége már az intonációval bevezet a sorsdöntő ellentétek egyensúlyának sokáig fönn nem tartható világába. A közvetlen jelentés ugyanakkor semmit sem mond arról, hogy ez az állapot fölborulással fenyeget. A nemzet életének sorsfordulatáért indított harc a fordulat erői részéről mindig támadó. Statikus helyzet, átmeneti egyensúly e harc során még akkor is a változtatni akarók vereségének és a fennálló konzerválására törekvők győzelmének fenyegetését idézi föl a szubjektív átélés primátusán nyugvó lírai megjelenítés összefüggéseiben, ha a konkrét erőviszonyok egyébként nem igazolják a fenyegetettség érzését. A strófa feszültsége ad hírt a fenyegetettségnek a támadók iránt elkötelezett szubjektumban élő előérzetéről. De kifejeződik ebben a feszültségben a teljesség igényével élő szubjektum ellentmondásos helyzete is: a „legyen" megtestesüléseként fellépő szubjektivitás rendkívüli jelentősége. A „magyar pillanat" sajátos követelményeivel találkozunk a második és harmadik szakaszban, noha közvetlen jelentésük által a politikának és a szerelemnek szerepét konkretizálják csupán a költői önszemlélet összefüggéseiben. Ennek során azonban ráirányítják az életmű egészére ügyelő befogadónak a figyelmét arra is, hogy milyen szorosan kapcsolódik a vers világlátása Ady 1912 tavaszán meghirdetett önmegújító programjához. E program megvalósítását fenyegető veszélyek jegyében áll a negyedik szakasz. Itt száll legmélyebbre a költői dikció. Veszélyérzet és remény a pillanatot jellemző szoros összetartozásának és egyensúlyának megfelelően, ezen a legmélyebb ponton fordul meg a vers menete. A zárószakasz rövid és meredeken fölfutó íve ellentétébe fordítja a négy strófán át fokozatosan ereszkedő szerkezetet. Szerkesztésnek és jelentésnek ebben a különneműekből álló összetettségében, valamint a különleges egyensúlyi állapotban, amit az előbbiek kifejeznek, kereshetjük a magyarázatát, hogy miért nem lett igazán átütő remekmű ez a vezérvers, szemben az Űj versek sokkalta egynemübb prológusával. Amíg ott az önportré maradéktalanul megvalósult művészi eredményt mutat, itt inkább csak ígéretet és lehetőséget, hogy mire képes a teljesség jegyében integrált lírai világkép és formateremtő erő, ha a személyiség egészét mozgósító kihívás érkezik. Az életmű történeti egésze felől tekintve: a versben megtestesített ígéretet és lehetőséget A kényszerűség fája és a Hunn, új legenda fogja majd hamarosan valóra váltani. Még távolabbi összefüggésben pedig majd Ady világháborús lírája bontakoztatja ki a maga teljességében azt a költő-egyéniséget, aki a történelem roppant válságának, a pusztító embertelenség világának valóságelemei alapján is képes lesz rá, hogy az emberi teljesség perspektívája felé mutató műveket alkosson.