Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)

RADNÓTI-PROBLÉMÁK - Baróti Dezső: Két Radnóti-vers

getettség, a rá váró halál keserű felismerését is (a bika lassan, szomorún bőg a levegőben). Ezt a felismerést az akkori napokban sokaknál csak a vesztett remények elsiratása, egy fáradt, csüggedt, a cselekvés lehetőségeit még csak mérlegelni sem képes letargia kísérte. Radnóti azonban nem rokkant bele a tudat világánál is végiggondolt lehetőségbe, hanem egy új életprogram „eltervezésével" felelt rá. Ez az életprogram Radnóti újvidéki monográfusa, Bori Imre szerint: a „fenyegetett", de csak lélekben védekező ember „passzív rezisztenciája" lett volna. Csakhogy a védekező lélek magatartására egy szó sem utal ebben a versben, s az allegorikusán értelmezhető kifejezések burkainak a legteljesebb lefejtése után is legfeljebb a menekülő őzek magatartásában találunk valami olyat, ami esetleg a nyílt küzdelmet megkerülő passzív rezisztenciára emlékeztethet. Radnóti azonban épp ezzel a magatartással helyezi szembe a mindhalálig való küzdelemnek előbb a bika maszkjában kimondott, s majd — hogy félreértés ne lehessen — a maszkot is levetve az egész verset lezáró két sorban újra megismételt didaxisszerű szavait: így küzdök én is és így esem én el majd, s okulásul késő koroknak, csontjaim őrzi a táj. A Mint a bika értelmezése során tehát elsősorban az „így küzdök én is" gondolatát kell kiemelnünk. A küzd szavunk (ismét értelmező szótárunk meghatározására emlékeztetve) a szívós, kitartó viaskodást, sőt harcot, a Mint a bika előbb idézett kontextusában pedig éppenséggel a halálig vállalt harcot jelenti. Azt, hogy Radnóti milyen ideológiai megfontolásokból kiindulva készült erre a harcra, bizonyára felesleges kifejtenünk. És talán arra sem kell sok szót vesztegetnünk, hogy csak a személyes sorsát tekintve volt pesszimista. A késő korokra való hivatkozással azonban (költészetének a továbbiakban többször ismétlődő motívuma csendül fel itt) az individuális reménytelenséget a kollektív reménységek beteljesülésének hitében oldja fel. A Mint a bika Radnótiját ez a kapaszkodó óvja meg attól, hogy halálos fenyegetettségének felismerése egy metafizikai reménytelenség „minden mindegy" passzivitásába zuhanjon bele. Az előttünk levő vers soraiban azonban, bár egy ilyen magatartás lehetősége akkor már a levegőben volt, egy szó sem esik erről. Az egyszerű, konstatálás hangján megfogalmazott zárósorokban, sőt már előbb is, a bika leírása kapcsán, a halálról egyáltalán nem a szorongások artikulálatlan hangján, hanem a magától értetődően vállalt küzdelem perspektívájában beszél. Az ellenállási mozgalmak vértanúinak morálja ez, amit nála ekkor már a magyar irodalom nagy hagyományaiban való elmélyedés is megerősített. A költő Zrínyi öröksége, aki ennek a hősi morálnak a jegyében tudta a szigetvári csatavesztést győzelemmé változtatni, méginkább a magyar romantikáé, különösen Vörösmartyé, aki „életének és hazájának romjain utolsó szavával is azt a minden ok, valószínűség és ésszerűség ellenére szóló igét hirdeti, hogy Lesz még egyszer ünnep a világon". Radnóti kedves professzorának, Sík Sándornak szavait idéztem. Nem véletlenül. Annak a mintegy tíz évvel később megjelent tanulmánynak alapgondolata — ahonnan ezek a sorok valók —, nemcsak a fülünk hallatára, hanem a közös munkájuk során született professzorunknak a Gyakorlatok a magyar romantika köréből című úgynevezett privatisszimumában, amelyre később Radnóti mint egyetemi éveinek legszebb emlékére gondolt vissza naplójában.