Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)
JÓZSEF ATTILA-PROBLÉMÁK - Tverdota György: József Attila: Március
Ha megkeressük az alapmondatban a második strófa e második részének folytatását, tetten érhetjük a harmadik strófa kapcsolódásának elvét az első két strófához. Az alapmondat: „tankkal, vasakkal fölvonul az ember alja" kifejezése közvetlen folytatása, tömörítése, tovább általánosítása a második strófa fentebb idézett általánosító ítéleteinek. Az alapmondat tehát mintegy lefölözi az előző szakaszok hangulati-gondolati általánosításait anélkül, hogy azok saját anyagát, a szemléltető, helyi színt biztosító szókincsét átvenné. A dialektikus triáda sémájának megfelelően a tézis nem egyenrangú az antitézissel. Az első strófa inkább csak a vers díszleteit, hangulati keretét adja. A költő a második versszakban fogalmazza meg az őt közvetlen közelről érintő, belső egyensúlyát megingató problémákat. Ezek a problémák egy csapásra eloszlatják a reményt, megkérdőjelezik a természetből feléje áradó derű megalapozottságát. A szintézis visszatérés a tézishez, de magasabb fokon, legyőzött mozzanatként magában foglalva az antitézist. A második strófa befejezése és a harmadik kezdő mondatai között éles, szándékosan kialakított kontraszt érvényesül. Kínozzák a szegényeket. Hadi uszítók hadonásznak. Ugyanakkor: Boldog vagyok : gyermek a lelkem ; Flóra szeret. A visszatérés magasabb fokát a világ eseményei miatt érzett riadtságon való győzelem, a vigasz, a fenyegető vasaknak ellenálló erő megtalálása biztosítja. Az a gondolat, hogy jelen körülmények között az emberi értékek (egyetlen) mentsvára a szerelem. Ezt a gondolatot fogalmazza meg József Attila abban a két sorban, amelyeket az alapmondattól elkülönítettünk, azonban a harmadik strófában helyezkedik el, a szintézishez szervesen hozzátartozik: S csak magunkból nyerek vigaszt, erőt az élet érdekében. Ez a két sor teljesíti ki a szintézist és magát az első verset is. Rávilágít a Flóra-élmény igazi arculatára: a szerelem, amely öntudatlanul ott rezgett az első versszak tavasz-hangulatában, és a harmadik szakasz elején mint gyanútlan gyermeki boldogság fejeződött ki, e két utolsó sor fényében mint tudatosan választott megoldás, mint a fenyegető, fojtogató társadalmi valóság elől való menekülés jelenik meg. Ez a menekülésjelleg teszi olyan idillien felhőtlenné, eszményivé ezt a szerelmet, elrejtve a Flóra-szerelemben is jelen lévő belső problémákat. A vers, amely lényegében csak jelen időről tud, a képzetek szintjén időben is tovább tagolódik : a szerelmes költő a kisvárosi, vagy külvárosi-városszéli kora tavaszi környezetben sétál, vagy dolga után megy. Látja a város határában zöldellő búzaföldeket, s ahogy fordul, megpillantja a háztetőn a gólyát, elhalad az asztalos műhelye előtt. Újságot vesz és átfutja. Az érzékelt és olvasott benyomások összetorlódnak benne és hatásukra föleszmél. Felismeri szerelme, élete és egész emberi lénye védtelenségét, kiszolgáltatottságát a társadalom
