Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)
JÓZSEF ATTILA-PROBLÉMÁK - Kabdebó Lóránt: Kétféle ars poetica
nem! nem bírok"), elítélő minősítésével („bolond") a tarthatatlanságot, a szakító-szilárdság határhelyzetét jelentő időhatározóval („már"); de a kifulladás is a kép elején fokozatosan fogyó felkiáltásaival (és itt az íráskép is számít: „iVem! nem! nem bírok..."), a kép kibontásába való belebonyolódásával (az ítélkezés mint pótcselekvés: ,,bolond"; alliteráció, amely a megkötöttséget érezteti). Ezzel szemben a másik típus a törvény, a maga három hosszú tiszteletet parancsoló felszólításával (megérteni, tisztelni, vele fájni) ; a megalázót kiemelő (a sor végére rímtelen magányos helyzetben kiemelt, névelővel súlyosított, hosszúszótagos, két kemény mássalhangzóval záródó szó: „az őrt"); még a szubjektív élményvilágot is kiszolgáltató (vele fájni); mondóka-törvényekre emlékeztető megoldásával (s vele fájni, ha fáj !). így azután a Szabó Lőrinc-i vers variációk sorozata. Minden egyes versszakon belül újra és újra birokra kel a kétféle típus, végül feloldatlanul hagyva a küzdelmet mint teszi a harmadik versszak folytatásában. Aki bírta, rég kibogozta magát Először a most vergődő lázadását mutatta be, aki már nem bírja a kint törvényeinek elviselését, másodszorra annak a képét mutatja, aki már fellázadt, és megtagadta a törvényeket, aki bírta ezt elkövetni. Azaz aki számára már megvalósult az álom, az első versszakban megjelölt feladat: „megszöknöm". De hogy ez a szökés-folyamat sem akadálytalan, semmiben létezés, hanem egy másfajta, de éppoly nehezen járható szövevény-rend, azt a következő sor jellemzi: s megy tőrök közt és tőrökön át. Az előző hetyke jambuszi-anapesztusziból itt spondiuszivá lassuló sor konok elhatározással indul a csonka kötőszóval és egyszótagos, szinte mitikusra időtlenített igéjével (megy), hogy azután a modern szövegben heroikus-patetikus bibliaian archaizáló képpel („tőrök köz és tőrökön át") folytatódjon. A rím egyrészt a magát kibogozni bíró lázadóhoz köti, mintegy azt a sorsot jelezve, amelyen annak a menekülése során kell átmennie; másrészt a rím utolsó hangja visszaköti a korábbi belenyugvás-típus sorvégi megalázójához (őrt), melynek teljes hangalakját továbbra is figyelmeztetésként idézi a lázadó számára a tőr. Tehát meg is láttatja a menekülés útját, de vissza is veszi a megvalósulás módját: a lázadó át is éli a szabadulást, mégsem tud a törvények fogságából kiszabadulni. De ebben az esetben felmerül a következő kérdés: ha a Szabó Lőrinc-vers szervezője a logika, hogyan állíthat egyidőben egymástól különbözőt. Míg ugyanis — mint éppen a példa, a harmadik versszak világlátomásában — egyensúlyban tartva szembesíti a lázadó és a beletörődő típust, a vers végén talál egy olyan ténykedést (álmodjuk!), amelyben egyesítheti a kettőt: a személyes ént a világegésszel összhangban a teljességhez segítheti. Hasonló látlelet után hasonló eredményhez jut József Attila is — válaszolhatnánk, de ott (például az Eszmélet, vagy az Ars poetica esetében) megtalálhatjuk az ellentmondás dialektikus feloldását, az időkomponenst, amely minőségi változást hordoz, és éppen ezért a jelent is képes csoportosítani érték szerint :
