Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)

JÓZSEF ATTILA-PROBLÉMÁK - Ferenczi László: Adalékok József Attila marxizmusához

dékozta"), a változás dacára megmaradó állandóra kérdez. Ha egy művészet létrejötte egy társadalmi formához kötött, más társadalmi formában élő emberek miért tudják azt a művészetet még mindig felfogni, élvezni, értékelni? Nem a művészet történetisége érdekli (ez Saint-Évremond-t és Voltaire-t érdekelte), hanem bizonyos történelmenkívülisége. (A ,bizonyos' megszorítás fontos, mert máshol Marx hangsúlyozta, hogy a tizenhetedik századi franciák, a saját szükségleteiknek megfelelően, „termékenyen" értették félre Arisztotelészt, tehát a befogadás történetiségét is hangsúlyozta, ha nem is egy szépirodalmi alkotás, hanem egy esztétikai mű példáján.) Miért maradnak meg a remekművek, ha az őket létrehozó társadalmak elpusztultak? — ez az aforizmák alapvető kérdése. A másik fontos, de nem annyira súlyos kérdés az: ha megmaradnak a remekművek, miért nem reprodukálhatók. A Saint-Évremond- és Voltaire-szövegek igazolják azt az egyébként logikailag is bizonyítható tételt, hogy miután Marx megalkotta alap- és felépítmény elméletét és osztályharc elméletét, egy új elméleti problémával került szembe: korhoz kötöttségük ellenére miért élvezhetők ma is a régi alkotások. A korhoz kötöttség hangsúlyozása legjobb esetben is csak elméleti egy helyben járást jelentett volna. De hogy Marx kérdése elhangozzék, és hogy e kérdésnek értelme legyen, ahhoz a különböző történeti koroknak világos elkülönítésére volt szükség. A változás tudományos magyarázata nélkül nincs értelme az állandóra rákérdezni. Saint-Évremond és Voltaire számára sohasem problematikus, hogy miért hat Homérosz. Marx számára a nagy elméleti kérdés az, hogyha a művészet korhoz kötött, akkor miért hatnak mégis a régi alkotások. De van egy további kérdés is. Jóllehet ezek a régi formák műélvezetet okoznak, miért nem lehet őket magas szinten megismételni. Azaz, passzívan, a befogadás szintjén jelenlevőek, de aktívan, az alkotás szintjén, megismételhetetlenek. Ebből következik az aforizmák egyik kimondatlan, de benne rejlő kérdése : hogyan lehetséges napjainkban nagy műalkotást létrehozni, és egyáltalán, mi a művészet, mi a művészet specifikuma. Marx kérdését az elkövetkezendő évtizedekben lényegileg nem ismételte meg senki. Sokféle magyarázatot lehetne erre adni. Azt, hogy az aforizmák szövege évtizedekig ismeretlen volt. Azt, hogy a pozitivizmus döntő mértékben befolyásolta a II. Internacionálé marxistáit. Azt, hogy a dialektikát elhanyagolták, miként erre Lenin figyelmeztetett. És végül azt, hogy a II. Internacionálé marxistáinak, egy Mehringnek vagy Plehanovnak, mások voltak a feladataik. József Attila Irodalom és szocializmus című tanulmányáig az aforizmákban rejlő marxi kérdésekkel érdemben senki sem foglalkozott. Ez az időszak, 1931 körül, a nagy kritikai tisztázások, leszámolások és önkritikák korszaka József Attila életében. Bármennyire is igazságtalan, amit Babitsról ír — az elhatárolás szándéka és ennek joga vitathatatlan. Ugyanez vonatkozik az Irodalom és szocializmus-t követő Kassák-kritikára is, amely feltehetően József Attila saját anarchista korszakának és attitűdjének kritikája is. Feltűnő, hogy az Irodalom és szocializmus-ban milyen hevesen tagadja József Attila azt, hogy a művészet érzelem és azt, hogy a művészet őszinteség kifejezése lenne. Ez két szempontból is fontos. Először: mert József Attila hangsúlyozza: „a művészi forma tartalma mindig egyetemes és társadalmi"; másodszor: mert József Attila a legélesebben hangsúlyozza a művészet specifikusságát. József Attila nagy erőfeszítést tesz azért, hogy a művészit a nem-művészitől elválassza. Itt szeretnék emlékeztetni arra, hogy az anarchista esztétikák Godwintől kezdve