Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)

JÓZSEF ATTILA-PROBLÉMÁK - Agárdi Péter: József Attila és a korabeli marxista kritika

A vers után egy kis esszé is található a Sziklarajzok című kötetben, Próza a vers alá címmel. Benjámin itt megrázó élményként írja le, hogy 1931 őszére, amikor a fiatal munkásokkal együtt hallgatták József Attilát a Magdolna utcai székházban, még milyen kevesen ismerték fel, hogy ki is az a József Attila, milyen kevesen tudták, hogy a kor legnagyobb költőjével állnak szemben. Milyen tragikus tény volt az, hogy nem sikerült ekkor egyetlenegy darabot sem eladni a Döntsd a tőkét. . .-bői ! Nem azt mondja ezzel Benjámin, hogy senki sem állt ki József Attila mellett, hogy senki sem élte át már akkor József Attila jelentőségét. De azt érvényesen jelzi ez a költői tudatosítás, hogy József Attila — és itt élesen kell fogalmaznom — nem vált vízválasztóvá. Legalábbis nem a két világháború közötti irodalmi tudatban. Nem vált úgy vízválasztóvá, ahogy vízválasztóvá vált Petőfi és ahogy vízválasztóvá vált Ady Endre. Petőfi mellett sem egy széles, nagy tábor állt ki, Ady mellett sem állt ki egy emberként a haladó irodalmi közvélemény egésze, de az kétségtelen, hogy a Petőfi és Ady körüli viták, a kiélezett irodalmi harcok kohéziót is teremtettek a baloldalon belül. Kohéziót az értők, illetve azok között, akik Petőfi és Ady mellett kiállva nemcsak a korszerű költészet mellett, hanem az „érvényes" gondolat, a haladó társadalmi üzenet, a forradalmi tartalom mellett is kiálltak. Persze József Attilának is voltak támogatói, kezdve Juhász Gyulával. Végig kísérték az életét azok a jelentős polgári személyiségek, akik — Németh Andortól kezdve Halász Gáborig — értő vagy megérteni akaró kritikákban elemezték életművét. A kritikai hagyomány vizsgálatát ugyan a továbbiakban a marxista kritikai fogadtatásra szűkítem le, de aligha azért, mintha úgy vélném, hogy a polgári szemlélettel közelítők eleve nem tudták vagy nem tudhatták appercipiálni József Attila nagyságát. Tudták, sőt bizonyos értelemben sokkal hamarabb, sokkal hitelesebben tudták felismerni és méltatni József Attila néhány korszakos jelentőségű művészi, „életszemléleti" vívmányát, mint a marxisták vagy marxista szándékúak. De tény az is, hogy az életmű egészét, a József Attila-i költészet lényegét és helyét a korabeli nemzeti és egyetemes irodalmon belül mégis csak a szocialista, a marxista igényű kritika volt képes — tendenciájában, vitái révén — meghatározni. A József Attila korabeli marxista kritikai fogadtatásában tettenérhető ellentmondások nem elsősorban politikaiak. Leegyszerűsítés lenne azt mondani, hogy azért nem állhatott ki határozottan a baloldali kritika József Attila mellett, mert évekig feszült volt a viszony József Attila és az illegális kommunista párt között. Túlzás lenne, egyoldalúság lenne állítani azt is, hogy az akkor tevékeny baloldali írástudók személyes féltékenysége játszotta volna itt a döntő szerepet. Mindezek a tényezők természetesen „benne vannak", jelentős szerepet játszanak a marxista kritika ellentmondásosságában és gyengeségében; benne van ez a platformtervezet körüli vitában, benne van a Pákozdy-cikkben is. A politikai-szervezeti és a személyes szempontok nem mellőzhetők tehát, de azért végső soron, döntően mégiscsak az esztétikai rendszerek, a művészetszemléleti koncepciók egymásnak-feszüléséről volt szó. Az esztétikai világkép és ízlés (persze ennek is van ideológiai, politikai vetülete) korszerűtlensége, ellentmondásossága emelt tehát elsősorban falat a baloldali kritikusokban, az illegális kommunista párt, illetve a szociáldemokrata párt „hivatásos" versolvasóinak többségében József Attila befogadása elé. A kultúráról és a művészetről vallott felfogások különböző, sok tekintetben ellentétes típusai éltek a szocialista, marxista igény talaján. Az egyik értelmezés mérhetetlenül leszűkíti azt a kulturális hagyományt, amely a munkáspárt, a