Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)
A HÚSZAS ÉVEK SZOCIALISTA IRODALMÁNAK KÉRDÉSEIBŐL - Botka Ferenc: A marxizmus alkotó alkalmazásának útján (Mácza Jánosról)
hogy ezek a lét adott szakaszában nem válhattak valós társadalmi cselekvéssé, művészi-ideológiai közegben jelentek meg. Az egykori terminológiát használva: a modern művészeti irányzatok egyik ága a kispolgárság megbomlott „pszichológiai és ideológiai" egyensúlyát volt hivatva helyreállítani. E rekompenzációs törekvések megnyilvánulásaként értelmezi például Mácza az expresszionizmus ,,én"-központú ideológiáját és alkotómódszerét. Minthogy a művész előtt a világ reális „birtokbavétele" fel sem merülhetett, figyelme a „belső birtoklás" szubjektív idealista lehetősége felé fordult. A kozmikussá tágított „én" a világ szuverén urának érezhette magát. Kissé leegyszerűsítve adtuk vissza a szerző értelmezését, de e rövidített gondolatmenet is érzékelteti: mennyire más és több ez a megközelítési módszer, mint a szociológiai iskola egyszerű „érdekképviseleti" magyarázata. Ezen az úton logikusan közös nevezőre hozhatók az egymástól látszólag nagyon távol eső, s nemegyszer ellentmondó jelenségek is. Elég, ha gondolatban a kozmikus „én" mellett az ugyancsak rekompenzációs törekvésekre viszszavezethető futurista mozgáskultuszra utalunk, vagy jelezzük a világtól elforduló s eléggé általános misztikus költői és művészi elemek jelenlétét. Mácza módszerének hallatlan előnye, hogy a társadalmi meghatározottságot a valóságnak megfelelően valóban csak „végső soron" érzékelteti. Az ideológiai jelenségeknek e szakaszos, több áttételű genezise egyben lehetőséget ad arra is, hogy a szerző kimutassa a létrejött ideológiák nagy részének ellentmondásosságát, s azt is, hogy azok többsége voltaképpen az úgynevezett „hamis tudat" jelenségkörébe utalható. E téves helyérzékelés egyik speciális esetét a szerző a művészi szándék dezorientálódásában látja. Egyes alkotók, így például a kubisták és konstruktivisták a hivatalos művészet elleni lázadás hitében vizsgálták az anyag és a tér megjelenítésének szigorú geometrikus törvényeit, holott a valóság ezen analízisét maga elé tűző alkotómunka végső soron — sa művész szándéka ellenére — a maga racionalitásában a nagytőke szervező törekvéseivel rokon. A modern művészi iskolákat és irányzatokat a szerző erre a két alaptendenciára: a kispolgári és nagypolgári ideológiák szembeállását és harcát kifejező törekvésekre vezeti vissza, amelyek különösen a világháború alatt, s az azt követő forradalmak időszakában váltak élessé. Ezen a fokon bizonyos irányzatok már kiléptek a szorosan vett művészet közegéből: politikai töltést vettek fel, közvetlenül is bekapcsolódtak a forradalmak előkészítésébe, s egyesek — mint például a német és a magyar aktivizmus — legbaloldalibb képviselőiknek a személyén keresztül eljutottak a munkásmozgalomig és a szocializmusig. A mai Európa művészeté-nek további nóvuma volt, hogy egyes jelenségek — mint például a futurizmus és a szimultánizmus értelmezésében — nem szorítkozott kizárólag az osztálymeghatározottságok kimutatására, hanem az ideológiák elemzésébe bevonta a társadalom, a gazdaság „infrastrukturális" vonatkozásait is: a gőz- és elektromos gépek elterjedését, a gazdasági és mindennapi élet ritmusának felgyorsulását, az információáradat felduzzadását és soha nem látott sebességét stb., stb. Közgazdaságilag szólva: vizsgálódásaiban a szerző nemcsak a társadalmi viszonyok, hanem a termelési mód egésze felől is tájékozódott, különös figyelemmel kísérve a termelési eszközök s az általuk kiváltott új életfeltételek változásait. Mind olyan szempont, amelyek a szociológiai iskola korábbi gyakorlatában még csak fel sem merültek. Tegyük azonban hozzá; részletes kifejtésükkel
