Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)
A HÚSZAS ÉVEK SZOCIALISTA IRODALMÁNAK KÉRDÉSEIBŐL - Pete György: Költői törekvések a Tanácsköztársaság bukása után
ciáldemokrata munkásmozgalom, az agrárszocialista földmunkás mozgalom és a polgári radikalizmus volt. 1919 után azonban a forradalomtól megrémült polgárság-kispolgárság mint önálló társadalomformáló erő, a polgári demokratikus forradalom, mint lehetséges perspektíva, ha nem is elvileg, de lényegében, elveszítette realitását. A demokráciáért folytatott harccal a megnövekedett jelentőségű agrárkérdés szorosan összekapcsolódott. Ez a felismerés tükröződött már a Blum-tézisek-ben és később, még hangsúlyosabban a KMP népfrontpolitikájában is. De ez a felismerés ott tükröződik a korszak irodalmában, irodalmi mozgásaiban is. Tehát 1915—45 között az 1919-hez való viszony, illetőleg a népi demokratikus forradalom perspektívájához való viszony kell legyen az egyik alapvető vizsgálati és értékelési szempont irodalomtörténetünkben. A Kassák körül és által szerveződő magyar avantgárdé a világháború alatt kibontakozó, s az októberi forradalom hatására méginkább radikalizálódó forradalmi tömegmozgalomnak, mely 1918 polgári demokratikus forradalmát 1919ben szocialista forradalommá szélesítette, részese, egyszersmind eszmei-irodalmi tükröződése volt. Nem talajtalan kísérletezgetés, nem divatok hajhászása tehát, hanem — s itt egybeesik a mozgalom önértékelése az irodalomtörténeti értékeléssel — az Ady költészetében kicsúcsosodó magyar progresszió tudatos, szocialista irányú továbbépítése. Nem véletlen, hogy Kassák Adyt mindenkor „mozgalmuk első hírnöké"-nek, a „jelen kapunyitogatójá"-nak stb. nevezte, hogy a Nyugat-ról, a Nyugat szerepéről, a Nyugat irodalmáról, ha mindenkor a megbecsülés hangján is, de lényegében komoly fenntartásokkal nyilatkozott, és Adyt sohasem azonosította a Nyugat-tál. S ha avantgárdé túlzással a „múlt formába zárójá"-nak, utolsó „nemzeti költő"-nek nevezte is, 2 ebben, Kassák sajátos szemléletéből közeledve, magas mércét kell látnunk. Nem pejorálás, hanem maximális megbecsülés, sőt pozitív vállalás sugárzik ezekből az írásokból. Az izgalmasabb — s érzésem szerint nem teljesen megoldott — kérdés, hogy mi az avantgárdé szerepe, funkciója 1919 után, a forradalmi, világforradalmi lehetőségek megszűntével az emigráció sajátos létfeltételei, illetve később az ellenforradalmi rendszer viszonyai között? Illetve, tágabban mi a szerepe, funkciója, s hogyan építhető be a két világháború közti magyar irodalom struktúrájába? Kielégítőnek tekinthetjük-e azt a közkeletű — sa nemzetközi avantgarde-ra is alkalmazott — felfogást, miszerint az avantgarde-nak csupán „hozadékai"-val kell számolnunk, s az új nemzedék jelentős alkotói, de az avantgárdé legnagyobb tehetségei is (Brecht, Becher, Eluard, Aragon stb.) lényegében az avantgarde-ból „kinőve", azt megtagadva, meghaladva építették magasrendű művészetüket? A magyar avantgarde-ra szűkítve a kérdést — nézetem szerint — itt is mindenekelőtt azt kell vizsgálnunk, hogyan reagálnak 1919 bukására az avantgarde különféle csoportjai, s ez hogyan determinálja a két világháború közti szakaszban aktuális és lehetséges társadalmi-politikai perspektívához: az antifasiszta-népi demokratikus forradalomhoz való viszonyukat. Az avantgárdé mozgalmon belüli gyakorlati és elvi-esztétikai nézetkülönbségeken alapuló differenciálódás már jóval 1919 előtt megkezdődött. 1917-ben Komját Aladár, György Mátyás, Lengyel József és Révai József kiváltak a Md-ból és Kilencszáztizenhét címmel külön folyóiratot szándékoztak alapítani, amelynek megjelenésére azonban a cenzúra „jóvoltából" nem kerülhetett sor. 2 Kassák Lajos: Szintetikus irodalom. Ma, I. évf. 2. sz.; illetve: Ady Endre 1877—1919. Ma, IV. évf. 2. sz.
